2013. január 5., szombat

Info!!!

Sziasztok!

Elsőre is szeretnék minden látógatomnak és olvasomnak Boldog Újévet kívánni!
Köszönöm, hogy látogattátok az oldalt a tavalyi évben, és nem is kevesen. Remélem idén is így lesz, és nem pártoltok el. Igyekszem kicsit többször frissíteni, tudom az elmúlt hónapokban pangás volt, nem is volt erőm, se ihletem...így kicsit visszavettem a tempóból. Most is egy kicsit eltűnők, de igyekszem rátok is figyelni, hogy azért frissítsem a vérképzést az oldalon és ne tűnjenek el az én drága olvasóim, akik nélkül nem kezdtem volna bele abba amibe belekezdtem. :) 
Tudom magyarázattal tartozom, miért nem lesz olyan sűrűn frissítés. Nos, igyekszem összekaparni a tudásomat és a fantáziámat, na meg az önbizalmamat, hogy egy alakulóban lévő történetemet rendesen megírjam, kiképezzem és elküldhessem kiadókhoz. Mivel tudjátok, hogy van bennem, elrejtve persze, annyi ambíció, hogy megpróbáljam a sok pozitív kritika után kiadatni az egyik történetemet. (Na meg persze, kaptam elég noszogatást is pár embertől!) Nagyon nehéz, egyáltalán nem könnyű. És mivel ez az egy az életemben, na ez így teljesen nem igaz..., de a leginkább, amit akarok, hogy sikerüljön. Szóval nagyon időigényes, és sok erőt igényel tőlem, hogy ebbe bele mertem kezdeni, de végig akarom csinálni. Ezért is lesz kissé hanyagolva a blog, egy kicsit a Billes történet is, de amint lesz rá időm és energiám hozok frisst. Ígérem! 

Még egyszer NAGYON KÖSZÖNÖM, hogy itt voltatok tavaly és olvastatok, írtatok, ezt a jó szokásotokat idén is tartsátok meg!!!

Puszi. 

Ui: Jelentkezem, ahogy tudok. Dia!:D

2012. szeptember 25., kedd

Remember the Time....

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt is van a novella. Nézzétek el nekem a hibákat, és a kissé ködös hangnemet, de ilyenre sikeredett.Remélem azért tetszik és megdobtok egy pár kommentel:)



Ajánlom hozzá Nickelback-től a Far Away című, megindító balladát:)))



                                                                  Remember the time.

Halk eső koppant a kocsi tetőre, majd egyre sűrűbben, így a hang is egyre erősödött. Egy esőfolyamra koncentráltam, ami a szélvédőn kúszott le, bele folyva egy másik vízfolyamba, ezzel keresztezve egymást.
Az egész olyan furcsa volt, a csend, az érzés, ami a mellkasomat nyomta, a zsibbadás, ami a fejemben üvöltött. Pislogni is elfelejtettem, a könnycsatornám száraz volt, nem úgy, mint a folyam, amit meredten néztem.
Nem tudtam sírni, sose tudtam. Ez volt az én egyik legnagyobb hibám, de az ég sírt helyettem is.
Dühített volna, ha nem tudom miért is vagyok én ilyen.
Senki nem ismert igazán, még az a személy se, akit mindennél jobban szerettem, és aki viszont szeretett. Ő se tudta milyen ember lakozik bennem.


„Mindig is magamnak való, de önzetlen ember voltam. Makacs, de hatni lehetett rám, leginkább az, aki ismerte a gyengémet. Segítő kész és kedves voltam, de sokak számára ismeretlen érzések és képmutatást irányítottam feléjük, ami csak a javamat szolgálta. Hisz senki nem ismeri igazán a másikat, még azt se, aki a közvetlen közelében él, így engem se ismert senki. Egy maszkot láttak, ami csak nagy ritkán hagyta el arcomat.
Védelem volt, nem pedig önzés.
Sokan azt mondják arrogáns és beképzelt vagyok. Lehetséges, nem tagadom.
Az is, hogy legyűrhetetlen egoizmusban szenved. Ezt is megértem, és nem vádolom csalással őket.
Alapjában egy önző teremtés vagyok, mindenkit eltiprok, átgázolók és nem nézem az érzésit, a lényét, se a lelkét. Pedig lehet néha jobb lett volna, de az időt nem tudom vissza tekerni, akármennyire is jó volna. Bűneimet nem tudom meggyónni, csak esetleg úgy tovább élni, hogy talán jobb leszek.
-Most gondolom, megkérdezted magadban miért írom, vagy mondom ezt? Miért árulom el az igazságot? -
Mert már nekem is elegem van abból, amit állítanak. Elegem van a sok képmutatásból, a sok cseszegetésből, a rengeteg rosszindulatú megjegyzésből. És, hogy miért? Mert az életem besokkalt, van egy bizonyos pont, amikor már én se játszhatom azt, hogy minden rendben.
Ez így fair. Még egy olyan játékosnak is, aki sose játszott tisztán, aki megkerülte a buktatókat, aki kikosarazta az elé állított akadályokat. Pocsék játékos voltam mindig is, és ez most képen törölt.
Állítom, hogy az emberek nagy rész ugyan ilyen, csak finomabban és eszesebben játszanak hazárdjátékot, mint én. Mindenkinek van titkolni valója, minden embernek van fekete folt az életében. Nekem is, azt hiszem túl sok is. Mindegy is, hagyjuk.
Szóval ezt azért írom le, mert kell, muszáj.
Kezembe kaptam egy naplót, egy tollal, és a pszichológusom közölte, hogy próbáljam teleírni. Jó mi, tele? Tudom, hogy nem fog ez így sikerre vezetni, de megpróbálom. Talán egy picit jobb lesz, talán.
30 éves létemre, még mindig nem tudom, mit tegyek, még mindig nem vagyok semmiben sem biztos csak abban, hogy ez így nem mehet tovább.
Pénzem van, elég. Annyi, hogy el se tudom költeni, életem, házam négy kutyám, amiket imádok, egy anyám, és egy nevelő apám, akik fogják a kezem. De a legnagyobb és a legbiztosabb az életemben az ikrem. Egypetéjű iker lévén ő a másik felem, a életem valója. Tőle sose tudnék megválni, nem is akarok. Ő is ott áll mögöttem, ahogy mindenki. Talán ő ismer a legjobban, hisz egyformák vagyunk. Egy a szívdobbanásunk, a lelkünk, a vérünk, az érzéseink. Olyanok vagyunk, mint egy kő, külsőleg kicsit mások, mégis belsőre teljesen ugyan azok. Kicsi kavicsok a tenger partján.
Jó hasonlat, szánalmas igaz?”


Újra kimeredtem az ablakon, amit egyre jobban beterített az eső áradat, a köd és a leheletem párája. Tenyeremmel eltöröltem egy részen, így már ki tudtam látni rajt. A tollat a számhoz emeltem és azon rágódtam vajon miért egy autóban, a világ háta mögött kezdtem el írni ezt a naplót, vagy mi a fenét.
Nem is lényeges, talán mert így volt megírva. Lehetséges!



„Sors. Hmm…Sose hittem benne, sose tudtam realizálni, és ez engem idegesített. Nem szerettem azokat a dolgokat, amiket nem tudtam megfogni vagy szemmel érzékelni. Nekem túlságosan is messzinek tűntek. Túlontúl egyetemesnek, nem emberinek, amitől rettegtem. Nekem kézzel fogható, igazi dolgok kellettek, amiket érinthetek, tapinthatok, szagolhatok, amiket a szemmel látok, és nem csak képzelgek róluk.
Reális voltam, nem földhöz ragadt, de nem is elvonatkoztatott. Fáradhatatlanul is azon voltam, hogy tökéletes legyen minden, amit teszek. És ha eredményes volt, az mindig meglátszott. Mindig tudtam, hogy lehetek egyszer nagy valamiben, és ez a sor dolog már más, egy kicsit túllőtt a célon. Túl sokat képzeltem, és elhittem magamról azt, amit mindenki hitt, amilyen valójában nem voltam sose. Tökéletes. Csak hittem, hogy az vagyok.
Igazság szerint ezt csak most vettem észre. Eddig fel sem tűnt.”

Egy hatalmas dörgés rázott fel, ami nem messze a kietlen vidéken csapott be. Elkaptam a fejem és a toll már nem a számban volt, hanem sebesen karcolta a papírt a kezemben. Furcsán meredtem rá, mert már jó egy oldal tele volt írva.
Én írtam tele!


„Soha életemben nem írtam ennyit, mint most.  De 30 évem alatt nem is jöttem rá arra mi a probléma velem. Mert, hogy van, de ezt elfogni nagy nehéz. Nehéz szembesülni azzal a ténnyel, hogy az embernek igen is van egy gyenge pontja, amit bele is mondanak a szemébe. az, hogy valaki ezt megtette, számomra nagyon nagy sokk volt. Sokan elfordultak tőlem, sokan azt kiabálták utánam, hogy nem érek semmit, egy fabatkát sem. Nem vagyok az akinek hittek, csalódtak bennem.
Igen ám, de ezt egy fajta lekezeléssel, és gyengeséggel mondták, amit nem értettem. Persze megkaptam én ezt egész életemben, de akkor, ott minden más volt. Felfogtam, hogy az, amit én eddig hittem, és amiben eddig éltem mind csak kirakat volt. Mindig más irányította az éltemet, nem én.
Velem elhitették, hogy én fogom a kormányt, és én rántom a szakadék felé, holott ez nem így volt.
Lehetett volna ez egy mentség, mégis úgy érzem, az egy újabb hazugság lenne, egy ismétlődő körforgás. Így bevallottam, hogy igen is én voltam az, aki elbaszta.
Sajnos ezzel a szóval kell élnem, mert tényleg rendesen elbasztam ez életemet. 35 éves koromra kiégtem, a barátaim száma megcsappant, a lelkem egy üres kietlen semmi, a szemeim nem csillognak, a kinézetem se az a befolyásos, mindenre kapható alakot tükrözi.
Mi lett velem? Magam se tudom.
De éreztem, hogy megváltozok, hogy már érzem, azokat a tüskéket, amiket hozzám vágnak. Érzem a súlyát annak, amit nekem mondanak, és amit én is mondtam volna a másik illetőnek. Mindezeket eddig nem éreztem, nem láttam, csak mondtam abban a hiszemben, hogy ez nemek kijár, én megtehetem.
Nagy lábon éltem, ami most visszacsapni készül. De az a kérdés fel vegyem- e  a harcot vagy menjek tovább?
A pszichológusom azt mondta, - persze, - én viszont viaskodok magam ellen.
Lenne értelme egy teljesen új életet kezdeni? Lenne értelem megkeresni, amit eltékozoltam?
Mindenki azt állítja, hogy van. Fiatal vagyok, okos, eszes, jóképű, és lehet, hogy vétkeztem és hibáztam, de mindenkinek jár még egy esély.
Hát ez az, hogy ezzel nem tudok mit kezeden. Az eséllyel. Milyen lesz, azaz esély? Hogyan birkózom meg vele? Csak egy életet ismerek, egy módszert, mást nem. Ki lesz, aki az ismeretlenben segít nekem?
Sehogy se látom, hogy ez hova vezet, ami megint csak dühítő.
Mit tegyek?
A felelet megint az, hogy ez az én életem, én élem. És akkor megint csak ott vagyunk ahonnan elindultam. Nem igaz?
Ha az előző nem volt jó, mégis éltem évekig, miért nem élhetek újra abban, ha már a másikat nem tudom, hogyan kell?
A lelkiismeretem ilyenkor mindig azt mondja, hogy de igen is van másik út. Válasszam azt, és ne a könnyebbet.
Rendben, megteszem, de előtte még sok dolgom van. Meg kell tettem azt is, amiket eddig sose tettem.
Nehéz próba elé állít az a bizonyos sors, mégis tudom, hogy meg kell tennem.”


Elsőnek is meg kell írni ezt a naplót. Jó úton haladok, két oldal már meg van, és az eső még mindig zuhog. Ha sokáig fog esne, akkor lehet tele is írom ezt a kékesszürke borítójú füzetet.
Belepillantottam a visszapillantóba és a saját önarcképemet láttam, de most nem, úgy ahogy eddig. Nem láttam viszont azt a jóképű, önző hólyagot, akit eddig. Nem, most sokkal másabbat látok…és ez talán egy jó jel.


A másik dolog, amit meg kell tennem, magam miatt, és akiért teszem ezt az egészet, mert szeretem.
Nagy szavak ez egy olyan szájából vagy is tollából, mint Tom Kaulitz. De ez van. Én se vagyok tökéletes sajnos, és ez ki is derült. Közre játszik egy olyan tény is, hogy nekem kötelezettségem van.
Két embernek biztosan tartozom egy bocsánatkéréssel.
Az egyik a volt szerelmem, akinek most ezt a pár sort írom le. És akit még mindig, valahol nagyon mélyen és nagyon őszintén, szeretek.

„Drágám!

Tudom, hogy már a megnevezésre elhúzod a szádat. De én még mindig így érzek, te nekem mindig is a drágám, az egyetlen csillagom maradsz. Soha senki nem léphet a helyedbe, és ezt te jól tudod.
Tudom, tudom, nehezen hiszed el ezeket a szavakat, főleg így leírótan, de igazak. Higgy nekem, mert most ezek a szavak a legőszintébbek.
Bevallom, hogy tudom milyen önző és rohadt voltam, tudom, hogy utáltál, és még most se vagy kibékülve velem, de jó útra térek. Már most azon vagyok. Megváltozom, miattad, miatta és magam miatta is.
Nem tudok már a tükörbe nézni!
Emlékszel még mit mondtál nekem, mielőtt kiléptem az ajtómon, és az életemből? Én emlékszem, tisztán.
-„Hogy vagy képes a tükörbe nézni és mosolyogni az önarcképedre? Hogyan, mikor én legszívesebben leköpném saját magamat?” - Ezek voltak az utolsó szavaid hozzám, aztán elmentél. És én nem futottam utánad, bolond voltam. Egy nagy barom! Sajnálom!
Istenemre mondom, baromira nehéz leírni mit érzek, hogy mi megy bennem végbe most.
Képzeld, itt ülök a kocsimba, szakad az eső és ezt az ócska kis könyvet írom tele…és tetszik. Nevess csak, úgy is tudod, hogy imádom a csilingelő, mély hangodat...
Szeretlek!
Mit mondhatnék még?...Fogalmam sincs. Egyszerűn csak szeretlek, ugyan úgy, ugyan azzal a hívvel, amivel a leges legelején is.
Elrontottam, de az esély talán még jár.
Ha megadod nekem, hálásan fogom értékelni. Ha nem azt is megértem…csak tudd, hogy nekem te vagy, senki más.
A barna hajad, amit mindig imádtam, még mindig ugyan olyan, mint volt. Tudom, hogy most már nem úgy nézel ki, változtál, de én is. Eltűntek a fonatok, nincs raszta, csak egy egyszerű, hétköznapi srác lettem.
A szemeid. Na, azokra a legnehezebb emlékeznem. Nem, ne értsd félre, nem azért mert nem tudom milyenek. Pont ez az, hogy nagyon is tudom mennyire tudtak fájdalmasan, vagy éppen boldogan rám csillogni. Tudom. Ismertelek, emlékszel? Egy időben csak mi voltunk, ketten, csak egymáséi.
Te mondtad akkor…-” Még hanem is mosolyog az ajkam, attól még téged imádlak, csak nézz a szemembe és rögtön meg tudod, mit akarok” - „ A szem, a lélektükre, benne vagy te is, jól láthatod ön magad!”- Ezt sose felejtettem el, csak éppen nem úgy néztem bele. De most már igen…és igen is látom magam. Szörnyű! Kiábrándító!

Remélem, elolvasod.
Szeretettel T.”



Nem is volt olyan nehéz, annál inkább lesz nehezebb az, hogy a szemébe nézve adjam neki oda.
Felkészületlen vagyok és gyáva. Ez vagyok én, kezdek rájönni.
Elképesztő, hihetetlen, hogy voltam képes évekig saját magamat is így át palizni. Nevetséges!


„És most te jössz életem!

„Apa bogara!

Szeretlek édesem, a legnagyobb kincs vagy számomra a világon. Tudom, hogy ezt még nem érheted meg, kicsi vagy, mégis tudom, hogy egyszer majd ezt te is olvasni fogod.
Azért írom ezt most, mert valóban meg kell változnom.
Miattad, ha nem is magam miatt. Jó apád akarok lenni, jól végezni az élet legnagyobb „üzletét”, azt, hogy a lányomat felneveljem. Azt akarom, hogy boldog legyél, kicsim. Azt akarom, hogy semmiben ne szenvedj hiányt, hogy boldog baba legyél, egy értelmes kislány, egy csodaszép nagylány, és egy gyönyörű nő.
Nekem te vagy a minden.
Anya majd egyszer mindent el fog neked mesélni, de reménykedem azért én lehet a szerencsésebb…mindennél jobban szeretném ezt.
Annamarie…Te voltál az, aki megváltoztatott már a legelején. Mikor megszülettél láttam az új életet benned, és láttam azt, amit eddig sose.
A szeretetet.
Elhittem, hogy amikor megszülettél valahová vinni akarsz, ahol sokkal jobb. Te voltál az a fény, ami miatt most itt ülök és szinte, ,,magamban beszélek.”
Annyira szeretem, mikor gügyögsz és a kis kezeiddel megfogod a kezem. Semmi más nem létezik akkor, csak is te. A barna csillogó szemeid, amik folyton úgy mosolyognak, mint anyukádnak. Szerelmes lettem az első pillanatban beléd. A hangocskádba, azokba az apró lábacskáidba, a pici barna hajadba, a füleidbe, amik ugyan olyanok, mint az enyémek. Mindenedbe, az első komoly szerelmem vagy, anyukád a második…és nélküled élni már nem lenne ugyan az.
Anyukád tudom, hogy nem szeret úgy, mint én őt, és ezt nehéz megérteni, de tudom én rontottam el.
Csak remélni merem, hogy ez másképp lesz. Szeretném, látni amint felnősz, egy percet sem elvesztegetni, semmiről sem lemaradni, mert már most hátárnyból indulok, de ígérem, bepótolok mindet, jó apukád leszek és szeretni foglak, a legjobban a világon.

Szeretek egyetlen kisbabám, már anya hasában is szerettelek, de te ezt nem tudhatod.

Szertetettel apukád”


Ezt a pár sort volt a legnehezebb leírni, és most valahogy meg is akadtam. Nem tudom, mit írjak még, mi lehetne még ebből. A reményeimet, a vágyaimat nem írom le, mert nem szeretném kiteregetni.
Már csak egy maradt hátra, a vágyak megvalósítása. Küzdök, mert harcos alkat vagyok.


Becsuktam a könyvet és átdobtam a másik ülésre. Felnéztem és láttam, hogy még mindig esik, zavartalanul folynak le a patakok a szélvédőn. Vártam egy kicsit, az érzések most nagyon erősen, talán még erősebben nyomták a mellkasomat, mint eddig valaha is. A fejemben a gondolatok pedig őrjítő sebességgel cikáztak.
Lassan elfordítottam a kulcsot az indítóban, hátra pillantottam és kitolattam a parkolóból.
Lassan, legalábbis hozzám képest lassan vezettem a főúton, besoroltam a vége érhetetlen forgalomba és gondolkodtam. Az eső zuhogott szakadatlanul, az autósok egyre többen lettek, az éj pedig kezdett leszállni. Mire kiértem a forgalomból és lehajtottam a pályáról kivezető útra, éjfekete lett minden, csak az előttem haladó kocsik piros féklámpáit láttam.
Elhatároztam magam még mielőtt a sor végére érhettem volna.
A lámpa után balra vettem az irányt, végig autóztam, most már gyorsabban, a Sunset Drive-on, el egészen Malibu bejáratáig. Ott visszavettem a tempóból és már a megengedett sebességgel haladtam.
Erősen markoltam a kormányt, és remegett a kezem. Valószínű a lábaim is remegtek volna, ha nem állna a féken meg a gázon. A gyomromban zsibogott valami érthetetlen érzés, és a víz is verni kezdette. Mire megálltam az ismert barna, bézs színű ház előtt az elhatározásom már nem volt olyan erős. Valami visszatartott, de lepillantottam a kicsi könyvre és felkaptam. A kapucnit ráhajtottam a fejemre, remegő lábakkal kiszálltam és honom alá dugtam a könyvet. Rohamléptekkel futottam az eresz alá, el egészen a barna ajtóig. Megálltam, és csak meredten bámultam a 655-s számot.
Kellett egy mély levegő, hogy a tüdőm kiszellőzőn, és nyugodtan lélegezéssel tudjam ki fújni a benne lévő levegőt, majd kopogtam a kicsi oroszlán fejjel. A lábam el akart futni, és én is már azon az elhatározáson voltam, hogy elmenekülök, mikor hirtelen kinyílt az ajtót és ő ott állt előttem.
Még mindig ugyan olyan alacsony volt, az alakja semmit se változott, a szemei ugyan úgy néztek rám. Bosszúsan és kétkedően.
-Szia Em! - kezdtem nevetségesen sután.
-Tom… - szerintem nem hitt a szemének, láttam arcán, hogy el se bírja képzelni, mit keresek itt 11 hónap után.
-Bocs… - annyira szánalmas voltam még a saját szememben is, hogy legszívesebben elástam volna magam. - …hogy csak így beállítok...késő van meg miden... - kapkodtam tekintetem hol rajta, hol az ajtón. Mégis hátra léptem egy lépést. - …hagyjuk, mindegy is... - még egyet léptem, majd hátra arcot vágtam. Beszartam az volt a nagy helyzet, de még a kocsit se értem el meg hallottam a nevem. Visszafordultam.
Em még mindig ott állt az ajtóban, de kicsit kijjebb lépett most.
-Nem akarsz… - nézett rám furcsán, félbe hagyva a mondatot. A fejemben süvítetek a lehetőségek. - …bejönni? - kérdezte végül, én pedig ott álltam az esőben, lassan már bőrig ázva, és fogalmam sem volt mit akarok valójában. Arcát néztem, ami most egy kicsit más képet mutatott, feje is egy aprót félre biccent, karjait összefonta fázósan melle előtt. Furcsán meredtem rá, habár már hasztalan volt agyalni, az eső eláztatott, mégis ez volt a legkevesebb bajon.
Gyorsan szaladásnak eredtem, befutottam az eresz alá és egy lépéssel előtte megálltam. Megvártam, hogy eláll az útból és csak akkor léptem be az ismer előszobába. A lakásban meleg volt, és finom babaillat áradt mindenhonnan.
-Vetkőzz le, add ide a kabátod. - szólt rám, mire eleget tettem kérésének. Kivette kezemből az ázott ruhát, miközben én levettem cipőm és azt néztem, ahogy elmegy mellettem és a folyosó végén lévő fürdőbe megy. Berakja a szárítóba a ruhát, akárcsak régen is, beindítja, vár egy kicsit, majd visszasétál elém. - Miért vagy itt Tom? - állt meg a nagy nappali kétszárnyas ajtajában. Kérőd tekintete elbátortalanított, hatalmas zöld szemei barátságtalanul vizslattak, zsebre tett kezei is ellenszenvről mutattak tanúbizonyságot. Nehéz volt így bármit is mondani.
-Szeretném ha ezt elolvasnád. - nyújtottam felé a könyvet. Ő csak meredt rám kikerekedett szemekkel, majd elvette a kezemből.
-Te, írtál? - tette fel döbbenten a kérdést, miközben felpillantott a könyvről.
Hirtelen olyan érzés fogott el, hogy legszívesebb pofán vágtam volna magam. Lestem arcát, és azt kívántam bárcsak ne lettem volna olyan amilyen az elmúlt hónapokban voltam.
Megvontam a vállam, ő pedig belelapozott.
Az első két oldal volt tele írva csupán, többet nem találhatott benne, mégis beljebb lépett a nappaliba, és mutatta, hogy kövessem.
-Láthatnám? - kérdeztem hirtelen, ő pedig hátra fordult, de most nem azokkal a szemekkel nézett rám, mint amikkel mindig tette. Lágyan, és valami érdekes színnel. - Em, kérlek. - könyörgő hangomra még inkább nehezemre esett kivenni arcáról mire gondol. Pont olyan volt, mint én, sose mutatta mit érez igazán. Régen tudtam, hogy mi bántja, most már ezt se tudom. Fájt.
Lassan, szinte láthatatlanul mozdítva fejét bólintott, és elindult a konyha felé, majd ki egy másik szobába. Követtem, az illat, az a babaillat egyre erősödött, végül belépett egy kicsike szobába, ahol világos volt, a kék-fehér és rózsaszín falakon nyuszik és bárányok ugráltak. Majd megállt a szoba közepén, én viszont az ajtóba maradtam. Elnéztem a falmentén húzódó fehér babaágyra és megláttam Őt.
-Gyere beljebb… - kérte és ez furcsa volt. Ránéztem, akkor meg bólintott, így hát félve közeledtem az ágy felé. Két lépés után megálltam előtte és a kisbabám, aki gügyögve, felhúzott lábakkal, maga köré tekeredett lepedővel harcolt és mosolyogva engem nézett.
Arcát néztem, mosolyát, boldog kis gödröcskéit, haját, ami felfelé meredt az ég felé.
Annyira tündéri volt, annyira ártatlan még. Érdekes érzéssel hasamban néztem én is, erre késztetett, és éreztem, hogy a mellkasomban lévő nyomás kezd felengedni, ahogy minél jobban megfigyelhetem. Hirtelen oldalra fordult, két kis kezét egymásba kulcsolta és hangosan magára terelte a figyelmet. Em ekkor mellém lépett és kivette az ágyból, a vállára fektette és úgy fordult, hogy én is mindent lássak belőle. Egy fehér rugdalódzó volt rajta és egy lila kisnadrág, lábai szabadon rugdostak a levegőbe, arca pedig még mindig boldognak hatott. Nem tudtam Em mit látott rajtam, de határozottan más szemmel nézett rám, majd felém nyújtotta a gyereket. Az én lányomat, akit eddig sose tartottam a kezemben.
Ijedten hátrálni kezdtem.
-Tom, fogd meg. - nyújtotta felém, én pedig félve, szinte rettegve nyúltam érte.
Viszont amint megfogtam meleg illatos testét, és ő is úgy érezte biztonságban van, belebújt nyakamba. Becsuktam szemem és élveztem azt a felszabaduló érzést, ami kikívánkozott belőlem. Nem tudom, mi késztetett arra, hogy ezt tegyem, de lassan ringatni kezdtem a kezemben, vele együtt ringtam én is. Majd kinyitottam szemem és meg láttam őt. - Mindjárt elalszik. – mondta csendesen miközben minket nézett. - Sose aludt még el senkinél, Tom. - mosolyogva tette hozzá, nem kioktatóan.
Én is mosolyogva néztem szemeibe, és ő is az enyémbe. Végül kiindult a szobából, én pedig követtem kezemben a gyerekkel, aki valóban édesen szuszogott a nyakamnál. Orra csikizte a bőröm, de ez volt a legédesebb dolog, ami velem történhetett egész életemben.
Em leült az étkező asztalhoz, és kezébe vette a könyvet, amit nemrég én adtam a kezébe.
Lassan kezdte el fellapozni, és csendben olvasta.
Egy ideig figyeltem, ahogy belemélyedve olvas, de inkább elnéztem róla és az ablakhoz léptem.
-Ha nehéz,… vagy kényelmetlen nyugodtan lerakhatod. - szólalt meg egy kisebb csöndet követőn, én csak a fejemet ráztam.
-Jó ez így, jól fogom? - kérdeztem felé fordulva.
-Igen, jó helyen van. - bólintott, majd visszafordult a könyvhöz.
Fogalmam sem volt milyen érzések cikáztak bennem, mire vártam, mit akartam akkor, mikor ezt elgondoltam, de egyet tudtam, hogy már azért, hogy a kislányom a kezemben lehet, megérte. Legalább ezért.
Egy újabb csönd után felé fordultam, és megint az arcát figyeltem, de most szíven ütött, amit láttam.
Sírt, ahogy olvasott közben potyogtak a könnyei. Nem mertem megszólalni, kirántani abból a világból, de rettegtem attól, hogy valamit elrontottam és azért sír. Sose láttam őt írni, mióta ismertem egyszer sem, és ez most váratlanul ért. Végül becsukta a könyvet, végig simította ujjait a borítóján és csak meredt előre némán. Nem kérdeztem, még mozdulni se tudtam. Nem tudtam tényleg mi tegyek.
A lányom szívdobbanását, és halk szuszogását hallgattam, csak ez az egy zajforrás volt az egész házban, semmi más. Végül rám emelte könnyes szemeit, és annyi kérdést, nem értést láttam bennük, hogy megijedtem.
-Sajnálom, én... - de nem tudtam kinyögni ennél értelmesebbet. Nem ment, és ezért átkoztam is magam.
-Tom mit szeretnél, mi legyen? - állt fel és messze ment tőlem.
Nem követtem, egyszerűen legyökereztem ott ahol voltam. - Miért írtad ezt le, miért akartad, hogy elolvassam? Miért téped fel a régi emlékeket? Elfelejtettelek, mert így volt az ésszerű, de most itt állsz, és nem tudom, mit akarsz. - nézett rám hirtelen, de az a gyengédség már rég nem volt a szemeiben, ahogy a szavaiban sem. Még mindig csak álltam és bámultam. - Miért jöttél? Emlékszel mit mondtál nekem mikor terhes lettem? Emlékszel? - kérdezte kissé erősebben és a hideg csendben mintha csattant volna a hangja. Annamarie megmozdult a kezemben, de nem ébredt fel. Én viszont igen.
Pontosan emlékszem mit mondtam akkor.
„ Nem érdekel a gyerek, nem akarok gyereket, Em! Nekem a banda a fontos, az életem, amibe se te, se egy gyerek nem fér bele!”
 Ezek voltak azok a kegyetlen szavak. És hogy most elismételtem magamban, engem is fájdalmasan értek. Szinte rám zuhantak. - Szóval emlékszel. - vágott gyalázatos képet. - Mi van veled? Miért jársz orvoshoz, miért kellett ezt? Mi történt Tom? - tudakolta egyre nagyobb hévvel, de nem jött közelebb és én se közelítettem felé.
-Nem tudom. Egyszerűn már csak ott ültem az irodába és beszéltem. Rólad, Annamarieról, a kapcsoltunkról, Billről, a bandáról…mindenről, és keserű volt az egész. Mintha egy álomból ébredtem volna Em. Egy igazi hasba rúgás volt, amint rájöttem arra miket tettem. - válaszoltam csendben, őt még se hatotta meg egyetlen egy szavam se.
-És mit akarsz, mit mondjak erre? Tudod, hogy milyen vagyok. Pontosan jól ismersz és én is azt hittem, hogy ismerlek, de akkor tévedtem. Nagyot tévedtem. Ezt a 11 hónapot nem lehet csak úgy elfelejteni Tom. Elhagytál mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Nem foglalkoztál a gyerekeddel, aki már 4 hónapos. Fel sem fogtad, hogy már nem vagy gyerek, nem vagy húszon egy néhány éves. Már 29 vagy, és felelősséggel tartozol, de nem nekem, hanem neki. - mutatott a karomban fekvő lányomra, és tudtam igaza van.
-Tudom… - a szavak, amik elhagyták számat mintha gyerek hangján szólaltak volna meg. - Nem, tényleg nem tudom, mit akarok. Egyszerűen csak ez van. Próbálok jó lenni, megváltozni, érte, érted, magam miatt. Pontosan miatta, hogy legalább ő ne szégyenkezzen miattam. Nem akarlak bántani Em, és megértem, hogy nem kérsz belőlem, csak kérlek, őt ne vedd el. Szeretném szeretni, ha már téged nem szerethetlek. - néztem a földre hirtelen. Nem mertem a szemeibe nézni, képtelen voltam rá. Nem ment. Gyűlölt, tudtam, mégis rosszul esett, nem tudtam vele mit kezdeni, hiányosak voltak ezen a téren a tapasztalataim. Nem kellett eddig ezzel foglalkoznom, nem ismertem a bűntudatot, ami most igazán mardosott.
-Tom érzed már azt, hogy milyen voltál? Milyen az, amikor megbántod a másik, amikor semmibe veszed, amikor átgázolsz rajta? Érzed? Nos, pontosan ugyan ezt tetted sok éven keresztül másokkal. Most itt az ideje, hogy meg tudd milyen is, a saját bőrödön tapasztald. - nyugtázta idegesen, majd elém lépett.
Nagyon közel volt, ami megrémisztett. Arcának pontos vonásait láttam, szemeinek szürke, bosszús tükrében felfedezve saját magam.
-Add ide kérlek. - nyúlt a gyerekért, akit végül finoman kivett a kezemből. Hirtelen olyan ürességet kezdtem el érezi, hogy majd szétszakadtam. Csak álltam és néztem, ahogy elvisz, majd csüggedten elindultam az ajtó felé. Végül megjelent, és nem értéssel szemeiben figyelte, ahogy felveszem a cipőmet. - Még nem fejeztem be Tom. - állt meg ellőttem. Zavartam felpillantottam rá ahogy ott ültem a lépcső legalsó fokán, ő pedig ott magasodott fölöttem.
-Nem mondtad még elé? Ennyi nem volt elég? - kérdezem vissza élesen, mire szemeiben a bosszú lángja csapot fel. Nem érdekelt hirtelen, hogy mit ronthatok el, már minden veszve volt számomra.
-Szóval bánt, ha visszavágnak? Szar igaz, ha semminek néznek! Igen Tom, ez az élet. Ha valamit elbasztál, akkor azért nem jutalmat, de még hátba veregetést se kapsz. Egy kurva nagy pofont érdemelnél, amiért még csak most jöttél rá arra, hogy egy seggfej voltál. Legszívesebben szétverném a fejedet, beverném azt a csinos kis orrodat, szívesen látnám, ahogy pimasz kis ajkadon szivárog a vér. Ezt tenném szívem szerint, de nem teszem, mert nem vagyok bosszúálló. És mert rohadtul nem tudnálak bántani. - nézett most kikerekedett szemeimbe. Hangosan nyeltem, szinte tudtam, hogy ő is hallotta.
Felpattantam és most én tornyosultam előtte, fenyegetően. hirtelen semmit sem értettem, és ez nem tetszett, nem szerettem játszani.
-Ez most mi jelent? - fúrtam barna tekintetemet az ő zöld íriszébe.
-Mit te barom. Gondolkozz… - vágta hozzám és éreztem, hogy a hatalmában tart. Amilyen apró volt, olyan harcias és céltudatos.
-Nem tudom. - ráztam a fejem, és valóba nem érettem semmit.
Fújt egyet haragosan, beletúrt hajába remegő kezével, majd újra rám nézett. Eltelt egy hosszú pillanat, mire megszólalt. - Te tényleg hülye vagy. - vágta hozzám, én pedig dühösen elkaptam kezét és egy hirtelen érzéstől vezérelve mellkasomhoz vontam.
Nem tudtam már mit csinálok, a düh az értetlenség és a dac vezért.
Csak rám nézett, a zavar kiült az arcára, de az enyém kemény volt, az állkapcsom éreztem meg feszül, az ő teste is megmerevedik hirtelen tettemtől.
Lassan lehajoltam arcához és megcsókoltam. De nem úgy, mint eddig. Most minden érzelemmel együtt, vadul faltam ajkait, amit ő hagyott.
Hagyta, hogy nyelvem is kétségbeesetten utat törjön ajkai között. Kezei hirtelen a nyakam köré tekeredtek, ettől erősebb lettem. Főleg mikor megéreztem, hogy teste elernyed érintésemtől, ahogy ujjaim a derekára fonódtak. Úgy csókoltam mintha ez lenne az utolsó és ő is így tett.
Ajkai finomak voltak, akárcsak amire emlékeztem, mentol és meggy ízű, amit mindig is szerettem. Mindig ilyen volt, meg az illatát, ami újra birtokba vette szaglószervemet, és az egész eltévedett lelkemet.
Bele mosolyogtam a csókba, majd finoman elengedtem, kezei mégis ott maradtam a nyakam körül, az enyémek pedig a derekánál.
-Most már tudod? - nézett fel rám mosolyogva, bólintottam. - És mit mondasz? - kérdezte félre billentett, édes arccal.
-És te mit mondasz, van még itt helyem? Elférek? - csókoltam meg újra, de szinte csak egy lehelet finom puszi volt. elhajoltam, hogy válaszát tisztán halhassam.
-A kisszoba még üres. - vigyorgott kislányosan, én pedig rosszindulatúan felkacagtam.
-Szeretlek. Hiányoztál. - súgtam nyakába, és ezzel együtt megemeltem, hogy annyira amennyire csak lehet, magamhoz vonjam.
-Te is, édes. De a lányodnak még jobban. - súgta vissza boldog rekedtes hangon.
-Nekem is. A mi bébink. Olyan, mint te... - csókoltam bele hajába, ő pedig felkacagott.
-Oh nem, sajnos pont olyan, mint te, de majd meglátod mire gondolok. - engedett el, és megfogta kezem.
-Tudok rá hatni. - vágtam fel, mire hangosabban nevetett és a szoba felé húzott ahol a kislányunk aludt.
-Arra befizetek, ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket. Nem ismered még. - vágta rá és az ágy mellé lépett, ahogy én is. Újra meredten néztem a kiságyban fekvő kis angyalt.
-De még csak 4 hónapos. Mit tudna ő csinálni? - pislogtam Emre, aki halkan kuncogott, majd magamhoz vontam és a válla felől figyeltem a kislány ritmikusan fel alá mozgó mellkasát.
-Neki az nem akadály, de majd megtapasztalod. Nem lövöm le a poént. - kulcsoltuk össze ujjainkat.
-Alig várom. - vágtam rá büszkén.


„Hogy ezek után mi lett? Szerintem mindenki kitalálhatja.
Egy büszke apa lett belőlem, a naplót elraktam és majd csak akkor veszem újra elő, amikor a kislányom lesz annyira érett, hogy megértse mi történt a születése előtt. Addig jó hely van, egy biztos helyen. És én is úgy érzem, jó ösvényen járok, helyesen teszem az utam, és az elém táruló akadályokat most már egy másik emberrel oldom meg, aki mellettem áll és segít.
Az ember változik, mindig újra képes, még akkor is, amikor nem látja a kiutat.
Csodálatosak vagyunk mi emberek, a sorsunkat mi éljük, és mi kovácsoljuk. Majd az lesz belőle, amit szeretnénk, amit nagyon szeretnék. Hosszú az út, de meg tanultam az életemmel játszani és nem hazárdjátékkal. Most már megy, és nem türelmetlenkedem, kivárom az időt, és ez tetszik. Semmi sem rohan el, minden megvár.”

2012. szeptember 22., szombat

Szerelem a végzetem 27-28 rész.

Sziasztok!
Nagyon el vagyok csúszva a részekkel és sajnálom, hogy ennyire elhagytalak titeket, de most kárpótollak benneteket, egy dupla adaggal!
Remélem értékelni fogjátok!!
Puszi és jó olvasást!


27.rész

Reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan elaludtam a nyakam, és a karom se úgy üzemel ahogy kéne. Bill mellettem feküdt, csak a hátát láttam. Majd le esett, hogy a földön fekszem, így a derekamba egyből bele nyílalt egy igazán fájdalmas érzés. Nyöszörögve próbáltam feltápászkodni a földről, de nem volt egyszerű úgy véghez vinni, hogy Billt ne keltsem fel vele. Ráadásul iszonyat rosszul éreztem magam, amit tegnap reggel legyűrtem ma éreztem nem fog bennem maradni. Irtózatosan kavargott a gyomorom, fájt a fejem, álmos és nyűgös voltam, annak ellenére is, hogy láttam már lassan 11 óra lesz. Szóval több, mint 9 órát aludtam egyhuzamban, de egy pillanatra se éreztem magam kipihentnek, sőt. Bill nem kelt fel, még akkor sem mikor sikerült belerúgnom a bakancsába, ami a szoba közepén hevert. Azt hittem felordítok, de azt is inkább lenyeltem. A táskámhoz botorkáltam fájó lábbal és kihalásztam belőle egy fekete, zöld mintás kapucnis pulcsit, egy fehér atlétát, és egy kékes fekete cicanadrágot. Magamra kaptam őket és halkan át osontam a folyóson a fürdőbe. Kopogtam, de nem jött válasz így besliccoltam, bezártam az ajtót és leültem a wc-re. A gyomrom egy pillanatra se feledkezett meg arról, hogy fel alá forogjon mint a centrifuga, és meg is lett az eredménye. Gyorsan felnyitottam a deszkát és már jött is ki minden, amit tegnap megettem. Sugárban hánytam, de próbáltam halkan és hallhatatlanul kiadni magamból azt ami még bennem van. Rettenetesen szarul éreztem magam még utána is, így nem mertem kimenni a fürdőből, semmi esetre se szerettem volna ha így látnának. Nem azért mert nem lenne szép. Mondjuk az tény, hogy nem voltam valami gyönyörű látvány, csak egyszerűen nem akartam, hogy Bill anyjának összeklappoljon minden és kirakja a mozaikot. Hát maradtam a fürdőben, fogat mostam de az se volt túl egyszerű. Akárhányszor lenyeltem egy kis krémet az jobbnak látta vissza kívánkozni. Így elég nehéz volt bármit is tennem. Lemondtam a fogmosásról is, majd inkább neki álltam kifésülni a hajam, ami jobbnak hatott egy szénaboglyának, mint hajnak. Mire kifésültem kissé jobban éreztem magam, de nem eléggé. A színem már nem vetekedett ugyan a fal falfehérségével és olyan zöld se voltam mint a sóska, de még mindig nem volt tökéletes. Hát bátortalanul kimerészkedtem a folyosóra. Ismét senki nem járt arra, így elindultam lefelé. Reméltem ott se lesz senki, és gyorsan magamba önthetek egy kis vizet, ami gyógyír lett volna kiszáradt torkomnak és porzó számnak.  
 A konyhába érve viszont szembe találtam magam Simoneval, aki már fitten és irtó gyorsan cikázott a tűzhely és az asztal között. Már abba is beleszédültem, hogy csak néztem őt. Amint meglátott megállt és mosolyogva köszönt. Az illatok kissé újra kiütöttek és a gyomrom megint csak küldte a sorozást, és sajnos olyan fejet vághattam, ami tuti nem mosolynak látszott. Persze, hogy ezt a kis fintort rögtön elkapta. Basszus olyan a szeme, mint a  sasé.
-Jó reggelt!-köszöntem mikor megláttam, hogy talán menthetem a helyzetet.
-Jó reggelt!-indult is a tűzhely felé.-Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz...-léptem mellé, és pohár után kezdtem kutatni.
-Jól köszönöm, csak egy kis vízért jöttem, nem aludtam túl jól az éjjel.-néztem rá mosolyogva és hazudtam bele a szemébe.
-Gyere, töltök neked. Kávét kérsz esetleg?-kérdezte kedvesen. Nem tudom, hogy most sikerült e hülyének néznem vagy sem, de ez érdekelt most a legkevésbé, mert éreztem, hogy a hányinger hamarosan megint utat fog magának törni, ahogy a kávé jobban utat tört az orromban.
-Nem, köszönöm. -ráztam fejem talán túl hevesen is, mire rám nézett a kezembe adta a pohár vizet meg egy szem gyógyszert, és elfordult.
-Tessék..-vettem el a poharat, de a gyógyszert nem fogadtam el.
-Nem szedek gyógyszert, de köszönöm...-hazudtam újra, majd beleittam a vízbe.
-Biztos? Nem vagy lázas esetleg? Ha mezítláb akarsz járkálni ebben a házban, akkor legalább egy zoknit húzz a lábadra.-mosolygott olyan anyásan, és megfogta a homlokom, de ahogy érzékelte semmi bajom újra a kajára összpontosított. Hálásan néztem miként kevergeti az ételt és fel-alá cikázik, mint egy mérgezett egér. Detto Bill. Annyira szeretni való volt, teljesen természetesen kezelte az embereket és vigyázott rá.-Ülj le...-mutatott az egyik székre mire leültem, ő pedig körbe ugrált.-Éhes vagy?-kérdezte, de csak a fejemet ráztam.-Tom reggel elmondta, hogy mi bánt....szeretnél róla beszélni esetleg?-nézett hátra rám, én viszont csak kikerekedett szemekkel meredtem rá vissza.-Ha nem megy, én megértem, csak ha mégis, tudod itt vagyok, beszélhetünk nyugodtan.-fordult újra a serpenyő felé. Szólni se bírta, de összeszedtem magam.
-Jaj nem, csak ez most így éhgyomorra kicsit megijesztett.-nyögtem fel majdnem és a sírás kerülgetett. Nem lesz ez így jó, nekem nem megy ez. A hormonjaim rendesen táncot játszottak az idegeimmel, amit nagyon nehezen kezeltem.
-Sajnálom, ami anyukáddal történt. Komolyan...-zárta el a gázt és végleg felém fordult, míg én eléggé elszontyolodva néztem felé. Határozottan nem éreztem ezt a reggelt a magaménak, minden szempontól szarul kezdett festeni a napom.-Nem tudom milyen érzés lehet, de el tudom képzelni, hogy mennyire szenvedhettél. Hidd el, nálunk mindig szeretettel leszel fogadva ha a fiammal vagy esetleg nélküle jönnél. Hozzám bármikor fordulhatsz bizalommal. Örülök, hogy a fiam téged választott. Komolyan....-nevetett rám, hisz olyan arcot vághattam, ami biztosan viccesre sikeredett. Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam, megszólalni meg még inkább nem ment. Az a határozottság, az a bizalom és nyugodtság, ami áradt belőle végleg eltörte a mécsest, és elsírtam magam. Remek!!!! A könnyeimet próbáltam vissza nyelni, de éreztem nem tudom, nem ment és fancsali arcomon végig gördültek.-Nyugodtan sírj, előttem nem kell titkolni az érzéseidet. Megértelek.-ölelt át simogatva a hátamat.
-Annyira...de annyira...-hümmögtem levegő után kapkodva.-Nem is tudom mit kell ilyenkor mondani...talán, hogy köszönöm, hogy ennyire bízol bennem.-nagyon nehezen ment még ezt a pár szót is kinyögnöm. Arra gondoltam hirtelen, hogy ha megtudja nagymamát csináltunk belőle akkor is ilyen lesz, ugyan azt az eszmét fogja vallani? Baromira nem tudtam elképzelni milyen is lesz. Bánatosan elengedtem, és végszóra Tom jelent meg az ajtóban. Ledöbbenve nézett rám és anyjára felváltva. De semmit se tudtam meg magyarázni neki, csak annyit látott, hogy elkapom a fejem.
-Jó reggelt édesem!-köszönt Simone Tomnak, aki átvágott előttem.
-Sziasztok...-ült le az asztal másik végébe, és éreztem, hogy engem vizslat. A szemem dörzsölve fordultam felé.-Minden rendben?-nézett rám, majd anyjára. Egy bögre kakaó került az asztalra elém, mire felnéztem Simonera és bólintott, hogy igyam meg.
-Semmi baj, csak kicsit érzékeny a lelkem...-nyugtatta meg a fiát, majd felé egy teli tányér rántottát tolt, tele minden finomsággal. Tom nem foglalkozott a tányérral engem figyelt kitartóan. Belekortyoltam a forró kakaóba miközben ránéztem a bögre mögül Tomra, aki várakozás teljesen nézett szemembe.
-Kicsit elmentek otthonról, a szokásos...-vontam vállat és zavartan a hajamba túrtam. Tom szája ekkor elnyílt, és eltátogta a „Baba” szót, de csak ráztam a fejem, hogy levettem mit akar közölni.
-Tom egyél...az öcséd alszik még?-rántotta vissza mindkettőnket Simone hangja, és Tom rögtön az anyára nézett.
-Alszik, ja...tudod milyen, talán majd háromkor lecsattog, hogy ő még mennyire álmos.-kezdte el belapátolni a nagy adag rántottát, hozzá egy jó adag kávét szürcsölt. Én elvoltam a kisadag kakaómmal, ami kezdte helyre billenteni a lelki és testi egyensúlyomat is. Innentől kezdve nem nagyon beszélgettünk, leginkább csak hallgatunk, de Tom néha jelentőségteljesen belemélyedt a szemembe. Titok hátán titok, ami olyan kezdett lenni mint egy egyre csak növekvő luftballon, ami egyszer kifog pukkanni. Bill kivételesen nem sokra rá, hogy Tom leült, csatlakozott hozzánk, de Tomnak igaza volt, iszonyatosan hisztis kedvében üdvözölt minket. Folyton a hátát fájlalta, ahogy én is, csak én magamban, és nyöszörgött, hogy nagyon nincs jól. Furcsa egyveleggel a gyomromban hallgattam sopánkodását. Remélve, hogy ha vissza bújik az ágyba és alszik még pár órát kialussza a hisztisségét. Tom a szemét forgatva itta a kávéját, és az öcsét basztatta. Bill meg persze felhúzta magát rajta és inkább kiment a teraszra, hogy elszívjon egy nyugi cigit.
-Mi van vele? Nem szokott ilyen nyámnyila lenni...-kérdezte Simone, ahogy leült mellénk. Én csak ráztam a fejem.
-Passz..lehet, hogy kevés volt neki a szex...-vigyorgott rám Tom, mire az arcom rögtön jelzőlámpa pirosba váltott.
-Tom...-csattant fel az anyja is vigyorogva.
-Elárultad magad..-mutatott rám jóízűen nevetve.
-Ha lehet szállj le a szexuális életemről, semmi közöd hozzá. Szedj fel a sarkon egy lányt, ha erre gerjedsz...-ült vissza Bill a helyére, de a kedve nem lett jobb. Szemei szikrákat szórtak a bátya felé.
-Mi bajod? Veled még viccelni se lehet?-vágott vissza egyből Tom, de Bill csak vonogatta a vállát.
-Engem baromira nem tud érdekleni, hogy neked nincs nőd akit megdugja, de...-mondta dühösen.
-Elég legyen....elment az eszetek? Bill mi bajod van, Tom csak hülyül...-vette oda neki Simone olyan erővel amitől összerezzentem és jobbnak láttam ha kisliccolok a családi dráma kellős közepéből. Senki nem vette észre, hogy eltűntem. Kibattyogtam a kerti hintához és leültem. Leah, Bill kiskutyája pedig felugrott mellém és bevackolta magát az ölembe.
-Na még mindig tökéletesnek tartod a családunkat?-hallottam meg Tom hangját, és felkaptam a fejem ahogy a kiskutya is az ölemben.
-Ez tök normális....csak Billt nem értem. Hisztis, pedig csak a földön kellett feküdnie nem a szabad ég alatt.-húztam el a számat komoran, Tom meg leült mellém.
-Hülye, ennyi az egész..Néha vannak ilyen dilijei, időszakos. Általában akkor szokott ilyen kicseszett pina lenni mikor nagyon unatkozik és nem kap elég figyelmet.-simogatta meg ő is a kutya fülét.
-Elég figyelmet....hát, tegnap este nem panaszkodott.-fintorogtam játékosan, mire Tom öblösen felnevetett.
-Jól sejtettem, fel avatta az ágyat mi?-dőlt nekem és játékosan meglökött.
-Az ágy szűz maradt, a föld már nem...-öltöttem rá a nyelvem, mire kikerekedett a szeme.
-Na ezért nem értettem...azaz ágy recseg, mint az állat, még az enyém volt, onnan tudom, hogy nem célszerű rajta torna mutatványokat művelni ha mutterék itthon vannak.-kacagott és én is. Iszonyat jól esett, hogy Tom ezzel a hülye témával terelte a gondolataimat az előbbi jelenetről. Sejtelmem sem volt mi játszódhat most le Billben, de az volt az érzésem múlékony dolog, majd rendbe jön. Hát rendben is jött. Lassan csattogott felénk, abban a fekete nadrágban és egy elnyúzott pólóban amiben aludt, papucsban és vicces hajjal. Megállt előttem és szégyenlősen nézett rám.
-Bocs, hogy olyan durva voltam...-mondta Tomnak mire a bátya csak felröhögött és combon vágta ikrét.
-Szörnyen nézel ki, jó volt a földön?-ő így fogadta el a bocsánat kérést, Bill meg csak a fejét rázta.
-Lehetetlen vagy...hogy vagy? Reggel hallottam, hogy nem ment simán az ébredés.-ült le mellém és rám nézett.
-Hallottad?-húztam el a számat..-Pedig nagyon igyekeztem halkan rosszul lenni. Ez a gyerek nem szeret odabent lenni, de ha már muszáj neki, akkor rajtam bosszulja meg....határozottan nem szeretem ezt az időszakot.-tettem fejem a vállára és onnan néztem Tomot, akinek kezében már Leah aludt.
-Ilyen lesz végig?-kérdezte, a hajamat pedig tekergette az egyik ujjára.
-Remélem nem, mert akkor nagyon drasztikus leszek ezzel a gyerekkel ha megszületik...-nevettem fel  és az ikrek is így tettek.
-Mikor mondjuk el anyuéknak?-vette hangját kissé lejjebb, ahogy megjelent az anyja a teraszon. Arra néztem és a gyomrom újra bukfencezett.
-Nem tudom, de most még ne....én nem állok készen erre, és azt hiszem ő se ismer még annyira..-mondtam az érveimet mire Tom sandán vizslatott.
-De valamikor meg kell ejtenünk, anyu nem hülye és bármily érdekes szült már két gyereket...rá fog jönni. Ha nem is abból ahogy viselkedsz, mert jelek nincsenek, de a reggeli rosszulléteidet le fogja csekkolni.-súgta Bill a fejemnél, hogy csak mi halljuk.
-Oké, oké...de akkor se most rögtön, talán majd délután.-kértem és felnéztem rá, mire megcsókolta orromat. Tom csak bazsalygott mellettünk.
-Na mi van hapsikám, dagad a májad, hogy nem te leszel raporton, mi? Nem te hoztál a házhoz egy felcsinált lányt..-vágtam vállon, hamiskásan nevetve.
-Tehetek én arról, hogy a kisöcsém szaporulati esélyei nagyobbak, mint az enyémek...? Ő bele adott apait anyait, és jó úton haladtak a kis Kaulitzok, akik célba is értek...-röhögött már a hasát fogva. Újra vállon vágtam.
-Ne legyél már ennyire alpári...-kértem ki magamnak röhögve. Valahogy most erre vágytam, erre az egyszerű két srácra, akik csak hülyülnek, nincs kötöttségük, nincs semmi csak mi hárman, a napsütés, a kutyák és a jó kedv. Kint ültük még vagy egy órát a meleg napsütésben a hintát felváltva lökdösve, mint verebek abban a bizonyosban. Az ikrek sose éltek még ennyire reggel, mint most, de nagyon jó volt látni, hogy fel tudnak annyira engedni, hogy így legyen. Időközben Gordon is befutott, majd felénk igyekezett. Megállt Tom előtt és valamit az új gitárjával kapcsolatban kérdezett tőle. Semmit nem értettem, majd felálltak és elvonultak. Így kettesben maradtunk Billel, na meg a kiskutyával, aki néha féltékenyen oldalba bökött, hogy ne sajátítsam ki annyira a gazdiját. Jópofa kutya volt. -Szerinted mit fognak szólni?-tettem hatalmas tenyerét az enyémbe és azt néztem mekkora is a különbség. Végig simítottam hosszú ujján, amik igazán szépek voltak.
-Fogalmam sincs, így még nem gondoltam bele.-halászta ki hajamat az arcomból.
-Én komolyan félek ettől. Nem tudom vissza fordítani, így meg elég szar érzés. Ha csalódni fog, ha meggyűlöl akkor mi lesz? Annyi mindent feladott értetek, én meg rendesen beleköptem a levesetekbe.-húztam el a számat rögtön. De ő csak kinevetett.-Ne nevess Bill Kaulitz, mert azonnal itt hagylak..-néztem rá nagyon csúnyán mire még inkább szélesebb lett a szája.
-Figyelj...felnőtt ember vagyok, ő ezzel tisztában van, és ha haragudni fog akkor mi van? Én téged szeretlek és nem az anyámat, a mi babánk, a mi életünk és azt hiszem jogom van úgy elcseszni ahogy én akarom. De én nem érzem annak, nem csesztem el semmit, csak családom lesz és élem az életem. Gondolod ha esetleg a banda 30 éves koromban is menni fog, akkor is feladnám ezt az egészet? Gondolod akkor is hátat fordítanék egy gyereknek vagy neked? Ne legyél már ennyire kishitű, baba.-hajolt le, hogy megcsókoljon, amikor el akart hajolni elkaptam nyakát és nem engedtem.
-Igazad van, de akkor is félek....szeretlek.-csókoltam meg, végül elengedtem nyakát. Innentől se lett jobb, de valamivel mégis csak nyugodtabb lettem, hogy tudtam mennyire komolyak a szándékai. Mire felocsúdtunk ebéd idő lett, így Simone újra beterelt minket az ebédlőbe, ahol most már kissé lazábban láttam neki az ételnek. Persze Bill egyből kiröhögött, ahogy meglátta hogyan lapátolom magamba az ételt. Ami sose akart elfogyni, mivel folyton tolta elém. Már azt hittem lefolyok a székről, de még mindig ettem. Nem igazán érdekelt, hogy ki mit lát csak ettem. Mikor felnéztem két határozottan érdekes tekintettel találtam magamat szembe. Simone és Gordon is úgy nézett rám mintha valami abnormális teremtmény lennék. Lassan lenyeltem a falatott, ami a számba volt, kiegyenesedtem a székben és eltoltam magam a tányértól. Saját magamat buktattam le, amit rögtön tudtam. Bill ott ült mellettem és rendesen majd meg pukkant a vissza tartott nevetéstől.
-Uppssz...bocsánat.-töröltem meg számat és leraktam a szalvétát. Bill ujjai a combomon futottak végig, így azonnal felé kaptam a fejem és a néma csöndben azon kattogott az agyam, hogy mi lesz most. De ő megelőzött. Komoly arcot vágva az anyjáék felé fordult, így tettem én is. De majd elsüllyedtem szégyenemben. A két szülő arca most már várakozás teli volt, mégis egyik arcáról se tudtam le olvasni egyetlen egy érzést se.
-Anya, Gordon…-a gyomrom nyomban bukfencezett egyet. Legszívesebben rákiáltottam volna Billre hogy hagyja abba, de nem ment. Csak az asztal alatt megszorítottam a kezét.-Valamit el szeretnénk árulni nektek Dynel..-folytatta nagy nyugodtan, én meg már azt hittem leájulok a székről.
-Na mondjátok....-kezdte rögtön Gordon szinte vigyorogva, én viszont csak Simonet bírtam nézni, aki szintén engem nézett. Láttam, hogy ő már sejt valamit, tudtam tisztában van azzal mi lesz a mondat másik része. De az arca mit sem változott és ez eléggé félelmetes volt. Tom tudott így nézni.
-Hmmm hát az igazság az, hogy kisbabánk lesz! Dyn terhes...-mondta ki végül Bill, de csak a hangját érzékeltem semmi más nem ment, mert úgy éreztem magam, mint egy elítélt, aki a végső döntésre vár. Senki nem szólt egy szót se, jó hosszú volt a csend és iszonyat nehéz. A levegő bennem rekedt, mint akit mellkason vágtak. Bill kezét úgy szorítottam, hogy tuti vér nem ment bele, de nem szólt rám. Hirtelen felnéztem arcába, ő pedig le rám. Annyira nem így terveztem, de mikor megcsókolt és a fülembe súgta szeret, istenemre mondom felszabadult az a rohadt légszomj és bírtam újra lélegezni. Simone csak felállt a helyéről a pulthoz lépett, Gordon is eléggé meglepett fejet vágott. Mi pedig alig vártuk, hogy valamit kinyögjenek.
-Ez nem lehet igaz, most komolyan nagymamává tesztek 43 évesen?-lépett elém Simone, de arcán egy érdekes mosoly suhan át, amit végkép nem értettem.
-Fiatal vagy még anya, de hát igen, az leszel. Dyn pici babát vár...elhiszed?-állt fel Bill az anyával szembe, aki újra meglepett. Beleugrott Bill karjaiba és agyon puszilgatta, majd én következtem. Nem várt reakció volt, így csak hozzá bújtam, de nem bírtam mit mondani.
-Gratulálok, esküszöm tudtam. Sejtettem, hogy itt van valami...-simogatta meg arcom, és úgy nézett rám, mint a lányára szokott nézni az ember.-Láttam reggel a szemeiden, hogy nem csak az a baj, hogy rosszul aludtál. Másképp csillognak egy terhes nő szemei. Habár még csak két napja ismerlek, de feltűnt egy két érdekes jel...Örülök nektek, istenem Bill pont te...ha tippelnem kellett volna akkor tuti a bátyádra adom le a voksot, ha arról lett volna szó ki jön haza előbb egy gyerekkel..-vigyorgott az említettre, aki csak karba font kézzel ült az asztalnál. Ránéztem én is Tomra és egy köszönömöt súgtam neki, majd gyorsan mellé léptem és megpusziltam arcát. Nem igazán értette mire ez a nagy szeretet nyilvánítás, de hagyta. Majd Simone újra lecsapott rám, hogy meséljek el neki mindent. Mindenről tudni akart, így kimentünk a teraszra és elmeséltem nagyjából az egészet neki. Adott tippeket, tanácsot, reálisan és persze már anyaként adott tanácsot, ami nagyon sokat segített. Boldogan mosolyogva ültem mellette és hallgattam vagy válaszoltam neki. Elmondott egy pár tippet, hogy a reggeli rosszulléteket hogyan kerülhetem ki, meg ilyen hasonló ötleteket, rendesen elvoltunk. Egy idő után kezdtem fáradni, és neki is dolga volt így mindketten mentünk amerre láttunk. Fájt a fejem és a hasam se volt túl jól, ezért gyorsan felmentem a szobába, ahol egyedül befeküdtem az ágyba és próbáltam pihenni. Határozottan nem voltam túl jól.



-Anya, Dyn merre van?-lépett ki Bill a teraszra.
-Elment kicsit pihenni, fáj a feje...-nézett Simone a fiára, aki aggódva lépett vissza a nappaliba, de az anyja megállította. Beszélni akart a fiával, így leültette maga mellé és elmondta neki is nagyjából ugyan azokat, mint a lánynak. Hisz most már nem csak magukról volt szó, és Bill mégis csak egy híres ember, akinek nagyon sok mindenre kell vigyázni. Most már legfőképpen két emberre.
-David tud mindenről, intézkedtem már pár dologban, de ez a munkám. Lassan megint turné lesz, szóval ki kell még találnom egy két dolgot, de megoldom.-nézett Bill az anyjára, majd megcsókolta  arcát és ott hagyta.



Nem nagyon ment az alvás, főleg, hogy hasogatott a fejem és gyógyszert se vehette be. Folyton csak forgolódtam, így azt is tisztán hallottam nyílik az ajtó, és recseg a padló.
-Baba, alszol?-éreztem ahogy lesüpped az ágy mellettem, mosolyognom kellett.
-Nem..-dünnyögtem a párnába. Gyorsan bevackolta magát szorosan mellém és felkönyökölt az ágyon. Szótlanul feküdtünk egy darabig egymás mellett, és az élveztem, hogy simogatja a hátamat. Majd a hajamra tért rá, amitől kezdtem elálmosodni, de nem akartam aludni. Most már nem.
-Szeretlek Bill..-súgtam felé csukott szemekkel.
-Én is szeretlek baba.-húzódott közelebb.
-Nem hagysz el, ugye? Soha?-kérdeztem hirtelen, még mindig kissé vásottan.
-Nem, de ez most miért jutott az eszedbe?-túrt bele hajamba, így felnéztem rá.
-Nem tudom, csak eszembe jutott. Néha őrült ötleteim vannak, bocs.-bújtam illatos mellkasához.-Szerintem kiakasztó leszek ez alatt a terhesség alatt, előre látom.-húztam el a számat.
-Hát remélem is, hogy csak a terhesség miatta vannak ilyen őrült ötleteid. De megnyugtatlak tőlem nem szabadulsz egy könnyen. Világos?-puszilta meg homlokom.
-Világos!-bólintottam.
-Mit szólsz ha ma egy kicsit elmegyünk felderíteni a környéket? Hmm, van benned annyi erő?-tudakolta édesen.
-Persze, menjünk. Nem szeretnék eltunyulni.-válaszoltam és felültem az ágyon.-Mikor indulunk?-zsongtam be egy pillanat alatt, mire felkacagott.
-Héhé lassabban kisasszony....-fogta meg derekam.-Majd később, Tom még amúgy is hulla, szóval megvárjuk, hogy magához térjen, utána.-túrt bele hajam és én csillogó szemekkel néztem rá. Persze, hogy a következő pillanatban úgy égetett a vágy, hogy alig bírtam magamat levakarni róla. Alig kaptam levegőt mikor nevetve letolt magától. -Figyelj csak?-kérdezte már öltözés közben a szekrénye előtt állva.
-Mond.-túrtam bele én is a táskába, hogy valami kényelmes ruha után kutassak.
-Meddig szeretkezhetünk, tudod míg egészséges?-lépett mögém és hátulról átölelt.
-Hát nem tudom, de gondolom nem lehet akadály...addig amíg kívánsz.-néztem egy felsőt a kezemben.
-Jó mert akkor azt hiszem egész idő alatt csak szexelni fogunk...-vigyorgott és elengedett.
-Persze, persze! Kaulitz egyszer már célba találtál, minek is még egyszer?-vigyorogtam rá vissza.-Nem fogsz te kívánni engem ha akkora hasam lesz, mint egy ház.-döftem oda neki poénból.
-Várj csak, nem tudod te, hogy kire bukok igazán....nem volt még terhes csajom, szóval lehet az fog felizgatni ahogy látom, hogy a szűk felsődbe, meg a kis gatyádba flangálsz előttem akkora pocakkal mint egy hordó. Kitudja lehet ez lesz a lényeg.-ingerkedett jókedvűen.
-Szavadon foglak, ne feledd. De azt hittem a gebékre buksz.-csíptem bele oldalába, mire felsikított és ugrott egyet, majd hirtelen elkapott és megcsókolt. Végül csak engedte, hogy magamra kapjak egy szürke háromnegyedes sport gatyát, egy fekete felsőt, meg egy piros mellényt. Majd felhúztam egy piros-fekete hosszított szárú Supra sport cipőt, és együtt léptünk ki a folyosóra ahol Tommal találtuk szembe magunkat. Vigyorogva végig nézett rajtam, ahogy ott álltam zsebre tett kézzel, tettre készen.
-Készen állok mester! -fordultam körbe előtte, mint egy divat modell.
-Ezt tőled tanulta?-mutatott rám hülye fejet vágva miközben Billhez beszélt, aki csak rázta a fejét. Produkáltam még egy haj hátra dobást, mire füttyentett egyet elismerően.-Várj, van egy ötletem..-és vissza szaladt a szobájába, én meg érdeklődve néztem utána. Egy kis idő után megjelent egy fekete full cap-el a kezében, amit rögtön a fejembe nyomott. Nagyokat meghazudtoló módon, precízen eligazította fejem és készen is voltam.-Most már jó....olyan vagy mint én, csak nőben.-vigyorgott majd elindultunk a lépcső felé. Billre néztem, aki bólogatott, hogy jó. Megvontam a vállam és utánuk eredtem. Elköszöntünk az otthon tartózkodóktól, fogtuk a három kutyát, és már ott se voltunk. Tom egy kietlen részhez érve azonnal elengedte a kutyákat, akik ahogy megérezték a szabadság ízét nyomban futni kezdtek. Élvezetes volt, ahogy sétáltunk egyik oldalunkon egy sárga tengerbe borult rét, a másik oldalon csodaszép házak között. Magdeburg nem volt éppen a legnagyobb város Németországban, de csendes és aranyos volt. Bebarangoltunk mindent, ami fontos volt nekik. Tom lelkesen mutatta meg hova járt graffitizni, elsétáltunk a volt sulijukhoz is, ami akkor zárva volt. Majd  elmagyarázták hol lógtak a haverokkal, hol rúgtak be legelőször és hol volt az első komolyabb koncertjük. Tiszta idő utazás volt. Andreas házát is láttam, majd Georg és Gustav háza előtt is elmentünk. Egyikük se volt otthon így nem tudtam velük beszélni. Annyit sétáltunk, hogy észre se vettük lassan kezd sötétedni. Visszafelé Bill egy enyhe hisztibe kezdett, mert a drága bakancsba jött el sétálni, így a lába kikészült. Visszafelé sétálva Tommal jókat röhögtünk rajta, ahogy csak mondta  a magáét. Tom és én készültünk, szóval rajtunk sport cipő volt, de Bill a kis díva, mindig nagy ügyet csinál az öltözködésből, ahogy most is.
-Nem hiszem el, hogy nincs egy értelmes sport cipőd....mi a szarnak veszel fel ilyet ha tudod, hogy gyalogolni fogunk?-fogtam meg kezét, ő pedig ott sántikált mellettünk, mint egy hadi sérült csata után.
-Az egója nem engedi...-nevetett fel Tom az üres utcában rosszindulatúan.
-Kapd már be...-mutatott be neki Bill eléggé hisztisen.-Régen sétáltam már ennyit, na most akkor mi van?-vágott vissza.
-Ezért kell gondolkodni kisöcsém....-kacagott ördögien a bátyja. Eléggé sokáig tartott mire visszaértünk, már rendesen nyavalygott. A házhoz érve szinte alig bírt menni. Tom segítette be, én csak mosolyogtam.-Meghoztunk a hisztis tini lányt anya....-kiáltotta el magát Tom ahogy a házba ért, majd leültette a fotelbe Billt, aki vállon vágta a bátyát.
-Miért vagy te ekkora pöcs?-forgatta fájdalmasan a szemeit az öccse.
-Én mondtam neked, hogy a sportcipődbe gyere, ne a bakancsodba...-ültem le mellé és próbáltam lehúzni a cipőjét, eléggé nehezen ment. Főleg, hogy Bill folyton a fülembe nyavalygott, de rögtön elhallgatott mikor eléggé csúnyán néztem rá.-Ne nyafogj már, hanem emeled meg a lábad, amúgy se tart örökké, nem vágják le.-húztam le az egyikről a cipőt, és rögtön láttam, hogy nagyobb a gond. mint gondoltam.
-De nem tudtam, hogy ennyit fogunk gyalogolni. Akkor is nagyon fáj! Jól van?-hajtotta fejét a vállamra és mindezt úgy mondta, mint egy elkényeztetett kölyök. Simone és Tom is ott teremtek egy elsősegély ládával.
-Gondolom mennyire te kis szerencsétlen hisztimanó.-csókoltam meg a homlokát, majd feljajdult, ahogy lekerült róla a másik cipő is. A zoknit lehúzva, ami sikeresen átázott a vértől, láttam, hogy rendesen elintézte magát. Simone gyorsan ellátta a sérültet, majd Tom segítségével felmentek az emeletre. Lezuhanyzott és már kissé jobb kedvvel jött vissza, majd leült mellém.
-Megmasszírozod?-nézett rám kölyökkutya szemekkel, mire felkapta lábát és engedtem neki. Simone főzött jó kis forró csokit és azt kortyolva heverészett az egész kanapén elterülve.
-Fújj, de egy here vagy kis öcsém...-vágta oldalba Tom.
-Nem, csak sérült...-javította ki Bill a bátyát.
-Ja agyilag, maximum...-vonult is ki a nappaliból. Viccesek voltak. Simone és Gordon is leül mellénk, és valahogy beszélgetni kezdtünk. Mindenről volt szó, Tom osztotta az ikrét, aki csak pufogott jószerével. Határozottan csuklottam már a röhögéstől. Lassan már hajnalodott mikor felkísértem Billt a szobájába, és befeküdtem mellé az ágyba. Másnap, vagy is már aznap mentünk vissza Hamburgba, amit nem nagyon vártam. Egyáltalán nem vágytam vissza a nyüzsgő városba, se a sok ember közé, de hát voltak dolgok amiket nem hagyhattunk csak úgy ott, egyikünk se. Bill az ágyon feküdt, mint akit agyon vertek, és meg se moccant. Próbáltam persze kényelmesen elférni mellette, de annyira dobálta magát, hogy a kiságy most nagyon nem volt kényelmes, sőt egy rémálomnak tűnt, így újra letelepedtem a földre. Észre se vette, aludt tovább. Hajnali 3-kor még fent voltam és négykor is. Valamikor 5 felé jött el értem az álom, de az se nyomott el teljesen.


28. rész
Reggel szintén azt se tudtam hol vagyok és miért fekszem a földön. Most a nyakammal voltak problémáim, meg úgy nagy általánosságban az egész földön alvással. Felültem, mikor szembesültem, hogy Bill elfoglalva az egész ágyat, kényelmesen alszik. Meglestem a telefonom az időt, és rendesen elszédültem tőle. 7 óra múlt nem sokkal. Kemény 2 órát bírtam aludni a földön, ez is valami. Megint csak a wc-be kezdtem az indítást, de Simone tanácsára valahogy sokkal jobban túl éltem, és már nem kellett titkolnom, ami plusz segítség volt. Nem foglalkoztam azzal mi van rajtam, csak leslattyogtam a konyhába nagy ásítások közepette, elszöszmötölve készítettem Billnek és Tomnak is egy-egy adag kávét, hogy magukhoz térjenek. Korán akartunk indulni, de tudtam, hogy ha most nem esek neki, akkor még délben is itt fogunk dekkolni. Vissza mentem a szobába és nemes egyszerűséggel Bill orra alá dugtam a gőzölgő kávét. Nyöszörögve fordult a hátára és még csukott szemekkel vette el a kezemből. Félő volt magára borítja, de hát ha szart csinál akkor majd megissza a levét.
-Kelj fel álomszuszék...-csókoltam homlokon, és otthagytam. Kivételesen megpróbálkoztam Tomot is felverni édes álmából, de kicsit féltem mi fog fogadni. Most járok először a szobájában, meg úgy nagy általánosságban most látom először Tomot a saját birodalmában. Halkan kopogtam az ajtaján, de nem jött válasz. Azon vacilláltam sokadik sikertelen kísérlet után, hogy be nyissak e vagy se. Ha nem teszem sose fog felkelni, így benyitottam. Félhomály uralkodott a szobában, a sötétítő el volt húzva, így kijjebb nyitottam az ajtót. Nem tudtam mi fog fogadni, nem akartam felkészületlenül ott állni ha valamit hozzám vágna esetleg. Kitudja milyen korán reggel. Elővigyázatosság sose árt. Kijjebb nyitva az ajtót viszont érdekes kép tárult elém. Tom ugyan úgy feküdt az ágyon, mint az öccse. Hason, pókszerű pozícióban, párnába gyűrt arccal, lelógó kézzel.
-Tom fent vagy már?-kérdeztem halkan, de semmi választ nem kaptam. Olyan volt, mint aki nem is él. Beljebb léptem, de az ajtót nyitva hagytam.-Tom ébredj, lassan indulni kéne!-mentem el az ágyáig bizonytalan léptekkel, és finoman lépve nehogy valamire rálépjek. Annyira nem volt világos a szobában, hogy ki tudjam venni mi is tanyázik elkószálva a földön. Végül neki is az orra aládugtam a kávét, ahogy az öccsének. Tudtam, hogy ez beválik, legalábbis nagyon reménykedtem benne. Ő is nyöszörögni kezdett, de sokkal rosszabb volt mint Bill, és nehezebb eset is.-Na végre. Jó reggelt álomszuszék!-mosolyogtam rá, mikor felemelte fejét, de vissza is hanyatlott.
-Már reggel van?-kérdezte szinte a párnától.
-Föld hívja Tomot, jelentkezz..-lóbáltam előtte a bögrét, és elszórakoztattam magam. Gyűrűt arca valami iszonyat volt, nem csodálom, hogy nem mutogatja magát reggelente.
-A Nasanál vagyok?-tudakolta, majd felemelte fejét, lassan felült az ágyba, maga elé gyűrte a takarót és elvette kezemből a bögrét.
-Nem még Magdeburgban, de ha nem igyekszel, ígérem a holdig rúglak, marslakó.-vigyorogva álltam az ágya mellett, majd elindultam kifelé.
-Sietek...-monda két korty között felemelt kezekkel, de sejtettem milyen lesz ez a sietség. Nem vártam volna meg féllábon állva. Vissza vánszorogtam a szobába, és kerestem ruhát magamnak. Bill a fürdőben tetvészkedett, szóval volt még egy félórám, hogy nyugodtan készülődjek. Utána úgy is indul a fejvesztett menet. 
Belebújtam a fekete, tapadós hosszú szárú nadrágomba, felvettem hozzá egy gránit szürke ujjatlan felsőt, nyakam köré tekertem egy sálat, és egy kék farmer dzsekibe bújtam. Most kivételesen magassarkúba bújtam, az egyik kedvencembe, egy fekete platformba. Hajamba csak egy hajpántot toltam, és készen is álltam. A táskám már készen várt, így míg Bill szöszmötölt lementem a földszintre. Simone persze belém traktált egy kis reggelit, amit nem valami jóízűen nyeltem le. De megettem. Majd szállingózni kezdtek az ikrek is, eléggé mufurc kedvvel. A srácok közösen pakoltak be a kocsiba, elbúcsúztunk mindenkitől, a kutyáktól is persze és célba vettük Hamburgot. Az autóban szintén hátul ültem, de most felváltva vezettek az ikrek. Tom nem volt hajlandó kómásan ilyen hosszú utat legyűrni. Kb Magdeburg után pár kilométerrel feladtam és elaludtam.

Pár hónap elteltével
Az ikrek sikeres turnét tudnak maguk mögött. Unalmasak is voltak a napok, meg a hosszú hetek nélkülük, de kibírtuk és túléltük. Nem tartottam velük, egyikük se tartotta célszerűnek a lebukást, és én se igazán kívánkoztam sehova. Nem hogy egy buszban zötyögni napokat. Határozottan rosszul éltem volna meg. Ráadásul a hasam is kezdett már gömbölyödni, az ötödik és a hatódik hónapban látványosan mutatta a gyerek cseperedését. Persze, hogy az ikrek nem voltak itt, Ben visszatért az életembe és kitartóan figyelt rám, ami megnyugtatott. Billel szinte minden nap beszéltünk telefonon, persze ha volt benne annyi erő, hogy tudjon is beszélni, és mondjuk nem aludt el telefonáslás közben. De nem volt olyan nap, hogy üzenet nélkül engedte volna, hogy lefeküdjek. Addig míg nem volt a közelemben barátnőm agyát nyúztam és mentem az idegeire. Sajnos eléggé hisztisre sikeredett ez a pár hónap. Most, hogy tudom nem sokára szülni fogok, a cégnek szántam minden időmet, mivel az utolsó 2 hónapban már nem nagyon óhajtottam bejárni, ezért nagyon sok dolgom volt. Bill naná, hogy veszekedett érte, mert jobban szerette ha otthon lát, de megértettem vele, hogy nekem ez a munkám, és nem lesz semmi bajom ha egy íróasztal mögül utasítom az embereimet. Mindenki készségesen segített, persze meg volt a döbbenet a baba miatt, de aztán helyere állt itt is a rend. Dorinara rendben végig vitt mindet, jó főnöknek ígérkezett így rá akartam hagyni a cég irányítását, addig míg meg nem születik a baba. 
6 és fél hónapos terhes vagyok immár és baromi nagy a hasam. Sejtelmem se volt, hogy lettem ekkor pár hónap alatt, de nagyon élveztem. A reggeli, meg  a napközbeni rosszul létek már elszálltak, most már csak a súlyt kell cipelnem, ami szintén nem könnyű. Mindenki azzal baszogat, hogy biztosan ikrek lesznek. De egyiknek se lett igaza, kislányt várok és ez biztos. Bill minden pillanatban azt akarja, hogy mellette legyek, és árgus szemekkel figyel rám, ami már kissé idegesít. Néha ezen sikeresen elvitatkozunk, de aztán megy minden tovább. Értem én, hogy vigyázni akar rám, de ez nem megy ha folyton dolgozik. Lemezt készítenek, ami nem egy pár napos mutatvány. Ideges ő is és én is, főleg, hogy nagyon gyorsan közeledik a szülés. Bill egyik nap olyan hülye ötlettel állt elő, hogy a képébe röhögtem. Közölte velem, hogy már ne vezessek, majd ő jön és visz. Vagy ha ő nem akkor Tobi vagy Ben jön értem, ami komplett idiótaság volt. Vagy két hétig vitatkoztunk ezen, végül feladtam. Nem tudtam már mivel indokolni a hülyeségét, így belementem. Persze be nem vallottam volna neki, hogy nehezen bírom cipelni a hasam. Akkor még azt is megtiltotta volna, hogy a házból kilépjek. Néha túlságosan is túlzásokba tud esni, de nem bántam. Szeret, tudom, csak néha fusztrál a viselkedése. Nem vagyok én gyémánt, amit hét lakat alatt kell tartani, egyszerűen csak terhes. Tom és a többi srác is jókat tudott ezen poénkodni, és ha úgy volt én is röhögtem rajta, de legtöbbször csak idegesen rángattam a vállam. Határozottan más lettem a terhesség alatt, nagyon más. Sok mindet, amit eddig simán lesepertem volna magamról, most rendesen kikészített, főleg Bill viselkedése. És ha belegondoltam abba, hogy még van majdnem teljes három hónapom a szülésig, a szélütés kerülgetett. Azt viszont pozitívan éltem meg, hogy csak 6 kiló ment rám, semmi több. Ennek örültem azt hiszem egyedül a terhességben. Egyik este Bill jött értem a céghez és nem Ben, a testőr. Mikor lesiettem, ami nem volt egyszerű az emeletről, és kiléptem a sötétedő városba megláttam az autóját, meg őt is ahogy benne ül és mosolyogva integet. Sose jött be hozzám, nem engedtem meg neki. Még senki nem sejt semmit a köztünk lévő kapcsolatról, arról se hogy kié a gyerek és ez nagy manővereket kívánt, de sikerült. Nem akartam elrontani. Mosolyogva lépkedtem eléggé lomhán a kocsihoz, de elgondolkodtam miért is van most itt, majd beültem mellé.
-Szia....-csuktam be az ajtót, ő pedig rögtön nekem esett. Nagy tenyere egyből a hasamra kúszott, majd megcsókolt.
-Szia kicsim. Tudod, hogy nagyon édesen tudsz mozogni? Olyan kis suta vagy ilyenkor.-cirógatta a hasam, ami egyfolytában éledezett, főleg ilyenkor este, és legfőképpen akkor mikor Bill simogatta. Nem tudom, hogy a gyerek érezte a különbséget ha én vagy Bill simogattam, de néha határozottan imádta ha Bill szentel neki figyelmet.
-Tényleg? Mert nekem nem tűnik annyira viccesnek. Alig birok már megmozdulni, biztos, hogy csak egy van bent?-simogatom végig a hasamat, és a pocakomnak kezdtem beszélni...-Manóka csak egyedül vagy?-mindketten vigyorogva hallgatóztunk, hátha ad valami jelet.-Semmi, süket a másik vége, biztosan alszik...-nevettem Billre és ő is olyan arcot vágott amitől a szívem három ütemet is kihagyott.
-Nem tudom hányan vannak, de imádlak ilyenkor...-adott hirtelen egy puszit a pocakomra, miközben én a fejét simogattam. Csak mosolyogtam mert ilyenkor annyira át tud szellemülni. -Szia kis pocaklakóm, szeretlek....-beszélt nagyon közel a hasamhoz.
-Semmi....biztosan alszik, hétalvó mint az apja...-röhögtem rá.
-Meg a nagybátyja...-vigyorgott szélesen, nehogy már csak őt merjem a számra venni, majd indított és besorolt az esti csúcsforgalomba. Néztem ki a fejemből, a gyomrom meg hangosan korgott.
-Éhes vagyok....siessetek már...-dünnyögtem a sok autósnak, akik egyre jobban cikáztak körülöttünk.
-Száguldok édes, száguldok, de ez a paraszt nem megy semerre se...-kezdett el pufogni az egyik autósnak, aki keresztbe állt a kereszteződésben. Komolyan gyűlöltem Hamburg forgalmát, lehetetlen volt közlekedni, főleg csúcsban. Na akkor vége volt a világnak. Mire haza értünk, ami eltartott majdnem egy órát, azt hittem éhen halok, és bepisilek. Rendesen megizzasztott ez a csúcsforgalom. Mikor beléptem a nappaliba láttam, hogy a két G otthon van, Tom viszont sehol se volt.
-Mindenki itthon van?-kérdeztem Gustavtól, aki a nappaliban felállított asztalnál olvasott, felpakolt lábakkal.
-Ja, ma csak délig volt próba.-olvasott tovább.
-Délig?-lepődtem meg.-Az ikrek délben fordulnak a másik oldalukra, jószerivel.-léptem is ki a nappaliba, Gus csak dünnyögött valamit az orra alatt. Éhen akartam már halni, így a konyhába igyekeztem, ahol szembe találtam magam a keresett személlyel. Bill az ablaknál állt és telefonált, Tom pedig valami kaját kevergetett nagy odafigyeléssel.-Hát te meg?-lepődtem meg még jobban.
-Heló leányzó..-lépett elém és meg puszilta arcomat. Erősen le kellett hajolnia, hogy ezt megtegye, de mindig megtette. -Hogy vagytok?-nézett végig rajtam, majd valamit kivett a hűtőből és vissza állt a tálhoz.
-Öhmm jól, de elárulod te mit csinálsz?-léptem közel hozzá, és belelestem a tálba.
-Kaját..gondoltam kicsit kényeztetünk. Eddig te csináltad, most mi vagyunk a sorosak. Talán meglehet majd enni...-vigyorgott szélesen, én meg fintorogva néztem mi az a sárga trutyi előtte.
-És el is árulod mi ez vagy titok?-ültem le, és Bill hátát néztem aki még mindig telefonált. Egyik keze az ablak párkányt fogta a másikba meg a telefont tartotta, és nagyon elmélyülten beszélt valakivel. A kezén lévő új tetoválás folyton megdöbbentett, de tetszett. Barmira szenvedett tőle, de ő akarta, és szerette is. Sokszor elnézegettem mikor aludt.
-Ja, hát csak egy kis tészta. Tejszín, kukorica, paradicsom...semmi extrára ne gondolj...-mondta és felém nyújtotta a mutató ujját, rajta egy kis szósszal.-Kóstold meg..-kérte és lenyaltam ujjáról a szószt. Ízlelgettem egy darabig, és végül is nem volt rossz íze, ízlett.
-Ez finom, mióta tudsz te főzni, Tom?-ingerkedtem vele játékosan.
-Főzni? Én nem tudok főzni, csak ezt az egyet...-mondta nagyokat röhögve, és én is így tettem. Majd Bill lépett mellém, megpuszilt és eltűnt.
-Mi baja?-kérdezte Tom hirtelen, én meg Bill után mutattam.
-Billnek? Fogalmam sincs, eddig semmi baja nem volt.-álltam fel, és a tűzhelyhez léptem.
-Akkor jó, csak egész nap olyan izgága, mintha érezne valamit. De nem lényeg..-harapta el hirtelen a  szóvégét, mire ránéztem. Tom nem szokott ilyen lenni, ennyire már kiismertem őket. Tud valamit, de nem mondja el. Néztem egy ideig hátát szuggerálóan, de nem fordult meg és nem is mondott többet. Megvontam vállam inkább és felraktam a tészta vízét főni, fejemből viszont nem tudtam kiűzni egy hülye érzést. Ha Tom tőlem kérdezi mi baja az ikrének, az azt jelentette még ő se tudja mi van. Ami ritka, de nem szokatlan. Van, hogy Bill magába gubózik és nem mond el senkinek semmit. Hasonló mint én, már megszoktam, de most Tom jelentőséget látott benne, ami érdekes. Tom gyorsan megfőzte a kaját, amiben segítettem neki, majd neki láttunk. Mindenki farkas éhes volt, én még inkább. A szokásos adagomat ettem volna, de a gyomromban egy görcs keletkezett, így csak a töredékét ettem annak, amit szoktam. Tom érdekes szemekkel figyelte ahogy az asztalnál ülök és csak turkálom a kaját. Kivételesen én voltam az első, aki bontotta az asztalt, és ez mindenkinek feltűnt. A mosogatóba tettem a tálam, elmostam és a gépbe csúsztattam, majd jöttek a többiek is, szépen sorjába. Mikor már minden a mosogatógépbe volt és a konyha is ki ürült, ültem vissza az üres asztalhoz. Miközben kortyoltam a narancslevem elmerültem. Tudom, hogy simán nézek be hülyeségeket, és azt is tudtam Bill nem alaptalanul ilyen amilyen mostanában, mert hogy néha magában elvan, elvonul. De, hogy mi a baja arról fogalmam se volt, nem akartam erre gondolni, mégis ez járt csak a fejembe. Őrjítő volt. Megittam a levemet, majd vissza baktattam a nappaliba. Ott ült mindenki, Billt kivételével. Gustav és Georg egy filmet lestek, Tom pedig a gépén nézett valamit, nagyon elfoglalva. Leültem az egyik fotelbe és néztem azt, amit a két G is nézett. Felhúztam lábamat magam alá és próbáltam realizálni mi is játszódik előttem. Vígjáték, arra rájöttem, de sose láttam még. Nehezen, de bekapcsolódtam a filmbe, és azt néztem egy ideig mikor Bill ült le mellém, felnéztem rá. Aztán fogta magát fel állt és leguggolt elém. Semmit nem értettem, majd megjelent előttem egy kisdoboz, amit a kezében tartott felém.
-Ezt neked vettem...-mondta várakozóan, a pillantásaim a szeme és a doboz között cikázott. Mindenki minket nézett, a tv se ment már.
-Édes vagy, de miért, mi ez Bill?-kérdeztem ahogy megfogtam a puha, bársony dobozt. Nem volt könnyű, de nehéz se. Fogalmam se volt mi lehet benne.
-Nyisd ki és megtudod..-mosolygott izgatottan. Remegő kezekkel kinyitottam és megláttam benne egy apró rózsaszínű kis cipelőt meg egy ugyanolyan színű rugdalódzott. Kihúztam a puha tapintású, édesen apró ruhadarabot, és szétnyitottam. Tátott szájjal néztem, és olvastam le a felíratott, ami nagy ezüst betűkkel villogott rajta. „Apu gyönyörűsége”. Úgy forgattam a kezembe már majdnem sírva, mint mókus a mogyorót.
-Neked elment az eszed Bill...-nyögtem ki a sírást visszafojtva. Ráadásul a legjobb divatcégtől volt a két darab, ami azért elég bizarrnak hatott. Szólni is alig bírtam, láttam Billen, hogy nagyon várja a reakciómat. Csak annyi telett tőlem, hogy odahajoltam hozzá, átöleltem a nyakát és lágyan megcsókoltam.-Köszönöm, vagy is köszönjük...annyira tetszik. A lányunk első ruhája, édes ez a felírat. Na és ez a cipő.-mosolyogtam a kezemben már a kis cipővel, ami hihetetlenül apró volt, főleg Bill kezében.
-Annyira örülök, hogy tetszik...már hónapokkal ezelőtt megrendeltem neked.-mosolygott szégyenlősen.
-Tényleg? Annyira szeretlek.-nevettem rá. Mámorosan nézegettem a kis holmikat, valahogy most tudatosult bennem igazán, hogy mennyire is valós ez az egész, hogy lassan vége lesz és itt lesz a kislányom. Eddig nem vettünk semmit a babának, hisz nem lett volna semmi értelme. Nem vágytam most még arra, hogy lépten-nyomon babruhákba ütközzek, elég volt Bill harciasságát elviselnem, ez is eléggé feszélyezett. De ez most annyira meglepett és jól esett, hogy nem tudtam rá haragudni.
-Annyira éreztem, hogy nem fogod kibírni...-simogattam meg arcát, ami még mindig előttem volt.
-Tudom, de nem bírtam már. Tényleg, és csak akkor rendeltem mikor már tudtuk, hogy kislány...Imádlak!-adott egy puszit a homlokomra, végül megint csak lehajolt a hasamhoz, felhúzta a hosszított polómat és puszilgatni kezdte.-Pocaklakó...hahóóó.-beszélt a hasamhoz, amin a többiek irtóan nevettek, Tom már rendesen visongott. Vicces jelent volt, ahogy ott ülök félmázsásan a fotelben, Bill meg előttem guggolva beszél a hasamhoz. Hirtelen viszont olyan furcsa érzés hasított belém, hogy megdermedtem és felegyenesedtem ültemben. Bill azonnal észrevette, ahogy a kezemmel a hasamhoz kaptam, ijedten nézte arcomat. Már a többiek is csöndben minket figyeltek. Mind a négyen ugrása készen álltak és vártak. Egy pillanatig realizálnom kellett mit is érzek, így nem tudtam kétségbeesett szemeire válaszolni.
-Mi a baj? Ugye nem fogsz most szülni?-kérdezte hihetetlenül naivan, mire megrázta a fejem.
-Fogd meg....-nyúltam azonnal kezéért, ahogy a gyerek újra mozgolódni kezdett. Pont elkapta a mozdulatot és erősen rátapasztotta tenyerét a hasfalamra. Majd megint jött egy rúgás, de már oldalt, így pont vesén talált. Rendesen eltorzul az arcom, mégis imádtam. Már Tom is ott sündörgött és idegbajosan nézett rám.
-Bill mond már, mi az isten van?-szalad ki belőle a riadt kérdés, de mindketten csak mámorosan néztünk rá.
-Tom megmozdult, gyerekek megmozdult a pici!-ordította el magát Bill olyan magas hangon, hogy a fülem bele csengett. Tom sportolókat meghazudtoló sebességgel termett mellettem, ahogy Gustav és Georg is már közelebb álltak. Bill el se akarta engedni a hasam, és a gyerek is úgy élt ott bent mintha tudná itt kint mi van.
-Megfoghatom?-érdeklődött Tom baba arccal.
-Persze, gyere..-nyúltam kezéért, megfogtam és finoman odanyomtam a hasamhoz ahol az előbb még rugdosott a pici lába. Tomnak akkora volt a keze, hogy az egész hasamat elfoglalta szinte, és hosszú ujjaik az ikreknek, mégis elvesztek a hatalmas méreteimben. Tom csak figyelt, szemei közti részen összeszaladt a bőr, és nagyon koncentrált. Még a nyelvét is kiöltötte.-Érzed?- kérdeztem mikor hirtelen újra rúgott egyet.
-Aha, úristen mekkorát tud rúgni, nem fáj?-kérdezte hitetlenkedve, nagyra nyitott szemekkel.
-Hmmm, nem...-gondolkodtam el egy pillanatra.-Csak akkor mikor mondjuk valamelyik szervedet rugdossa...az már annyira nem jó érzés. Pl. most is rendesen vesén talált.-mondtam vigyorogva némi vicsorral keveredve.-Lehetne focista...-próbálkoztam be, mire Tom olyan szörnyülködő fejet vágott, hogy rendesen féltem tőle.
-Focista? Lány, baba, hogy lenne már focista...énekes lesz mint az apja.-hurrogott le Bill, mire jó ízűen felnevettem, Tom keze még mindig a hasamat lapogatta.
-Ja, persze olyan kényelmes, mint te...-verte vállon Tom az ikrét, nem túl enyhén.-Sose éreztem még ilyet, Bill basszus ez tényleg mozog... A kisalienbaba....-hahotázott Tom és a helyére most Gustav ácsingózott, aki szintén elém guggolt. Hirtelen látványosság lettem, de élveztem. A baba mindenkinek rendesen megmutatta magát.
-Hihetetlen mennyire elemében van. Jó a rugózása, majd megtanítom dobolni..-mosolygott Gus érdeklődve.
-El is várom...-nevettem fel, majd jött Georg is, megtapogatta a hasam és teljesen el volt halva. Egyik srác se érzett még ilyet, ahogy én sem. Újdonság volt ez az egész mindenkinek, és nagyon furcsa. Egyszerűen nem bírtam betelni vele. Folyton azt vártam, hogy csinálja újra, de egy idő után gondolom elfáradt és elcsöndesedett. Nem rúgott többet. A fiúk csak röhögtek, ahogy Bill ott guggolt előttem és halkan dudorászott, meg magyarázott a babának. Eléggé intim volt, de nekem így volt kerek az egész, nem csak Bill volt hanem hozzá kaptam plusz három személyt, akik ebbe a miliőbe tartoztak. Mondanom sem kell Billből rögtön előjött a férfi állat, az aggódó apa és elterelt pihenni. Most nem bántam.

Egy héttel később jártunk már, a baba egyre elevenebb és pimaszabb lett. Folyton rugdosott és úgy helyezkedett, hogy nehogy kényelmes legyen egy percre se. Imádtam persze, de aludni egyre nehezebben tudtam, és míg Bill az igazak álmát aludta éjjel, én virrasztottam. Ezer filmet néztem már végig hajnalig, többször ültem kint egyedül a teraszon, ami már lassan a törzshelyemmé vált. Megint csak Bill jött értem, amit nem értettem. Úgy volt, hogy Tobi szed össze és visz haza, most viszont megint nem így volt. Ahogy megpillantottam a fehér audit, és benne Billt, rossz érzésem támadt. Láttam az arcán, míg közeledtem felé, hogy valami nincs rendben. Elég komor volt mikor beültem mellé, és az is meglepett, hogy szinte nem is köszönt, nem bújt a babához se.
-Baj van?-kérdeztem egy hosszú csend után, már a sugárúton.
-Majd otthon megbeszéljük.-vetette oda fél vállról, nem is figyelt rám, teljesen máshol járt. Néztem egy darabig arcát, és éreztem, hogy a szar érzés fojtogat. Megijedtem tőle, ilyennek sose láttam még. A garázsban kisegített a kocsiból, de ezt is úgy tette mintha sürgetne. Nem voltam már gyors, sőt a lassúhoz képest is lassú voltam, ami láttam idegesíti. Tudtam, hogy próbájuk van ma egész nap, ezért is ért váratlanul, hogy ő jött értem. Nem szokták a próbákat csak úgy otthagyni. Rendszerint ilyenkor Tobi vagy Ben jön értem. Értetlenül vánszorogtam be a szobába, ahol síri csend volt, és rend.
-Mi  a baj Bill, megijesztesz.-kérdeztem már a nappaliban állva. Letettem a táskám és figyeltem ahogy bejön utánam, de nem néz rám.-Most komolyan ijedjek meg vagy ne?-idegesített az a furcsa arc kifejezése.
-Ülj le, kérlek.-fogta meg a kezem és lehúzott maga mellé.
-Mondd már...-sürgettem idegesen. Sóhajtott egy mélyet majd rám nézett.
-El kell mennem....2 hétre. Felkértek egy divat bemutatóra, ami Milánóban lesz 3 nap múlva. És én elvállaltam...-nézet kitartóan a szemembe, én viszont csak eltátottam a számat.
-Hogy mi van?-löktem ki magamból a kérdést, nem túl gyengéden.-És ezt mégis mióta tudod?-kérdeztem és felálltam mellőle, ami nagy szó volt, de olyan furcsa pánik munkálkodott bennem ami éltetett. Ez most hirtelen ért. Nem az, hogy elmegy hanem, hogy nem mondta el. Eddig mindig mindent megbeszéltünk, és ez.
-Pár hete. Nem mertem elmondani, nem tudtam mit szólnál hozzá.-hallottam hátam mögött a hangját, de a furcsa az volt, hogy semmi érzelmet nem hallottam ki belőle. Nem értettem miért ilyen, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen közömbös.
-Most miért is csinálsz úgy mintha én bármit is megtiltanék neked?-méregettem az arcát nézve.
-Én nem viselkedek úgy...-válaszolta még inkább hidegen, ami szíven ütött.
-Tényleg? És akkor most ugyan minek mondtad el? Tudod nagyon jól, hogy nem érdekel ha elmész, nem jó érzés, de elfogadtam az életmódodat, hogy te így élsz, neked ez a munkád és az életed. De az már rohadtul nem esik jól ha titkolódzol előttem. Eddig mindig mindent elmondtál, ez most miért volt más? Miben másabb mint eddig bármi, Bill? Mi a szar van veled?-kicsit ingerültebben mértem újra végig. Szinte szét akartam robbanni a dühtől az volt az igazság.
-Nem tudom miért nem akartam elmondani. Fogalmam sincs, talán azért mert nem akartalak egyedül hagyni, de ez van, elvállaltam. Nem tehetek mást..-de nem nézett rám. Ami a rosszabbul ért, mint hogy hazudik. Éreztem, ez még nem a teljes igazság. Tudtam, hogy valamit titkol még.
-Rendben ahogy érzed Bill, a te dolgot, azt csinálsz amit akarsz...én sose állítottalak meg és úgy érzem nem is álltam az utadba. De javíts ki ha tévedek.-lépkedtem a terasz felé, de nem jött utánam, és nem is mondott semmit.-Van még valami amit nem mondtál el? Vagy ennyi lenne?-vetettem oda neki dühösen. Forrt bennem minden, ami most rendesen ki akart törni.
-Nincs..-mondta érzelem nélkül, és tudtam hazudik. De nem firtattam, nem akartam ezen rágódni, pedig rohadtul úgy ért ez az egész mintha hasba rúgtak volna.-Ne csinálj már ebből ekkor nagy ügyet...-állt meg a lépcső első fokán, de nem jött közelebb. Nem szóltam hozzá, csak néztem ahogy lelép a lépcsőről és felkapja a kulcsát, tudtam nem fog többet mondani.-Vissza megyek a stúdióba, este jövünk.-ment is el, csak az ajtó csapódást hallottam. Majd megszűnt minden zaj, és én nem értve ültem bele a székbe. 
Mi a jó isten ez az egész? Miért is titkolózik? Hisz csak egy rohadt fotózás. Basszus túl éltem már egy 1 hónapos turné sorozatot, egy jó pár fotózást, megjelenést, ez most miért más? Sose csinált még ilyet és éreztem, hogy még valamit nem mond el. Valami nem volt rendben, de akár mennyire is akarom tudni, sejtettem nem fog  mondani többet, egy árva szót sem. Furcsa volt, nem szoktam meg, hogy így viselkedjen, ami most rendesen megijesztett. Néztem ki a fejemből és végkép elszontyolodtam. El voltam eddig kényeztetve, hisz minden olyan rohadtul tökélet volt, és ez volt a baj. Bele szoktam abba, hogy nem lehet baj, elhittem, hogy ez mehet a végtelenségig, és nem láttam, hogy ez a veszett nagy boldogság egyszer még vissza csap. És most tessék, rendesen az arcomba dörgölte, hogy ő se az a cseszett tökéletesség, amiben hittem. Nem lenne baj ezzel, ha őszinte lenne. Vajon mi fusztrálja jobban, az hogy én vagyok neki és erőltetem rá magam vagy a gyerek? Vagy esetleg mindkettő? Automatikusan a hasamra csúsztattam kezem és megsimogattam a pocakom. Rögtön jött így egy biztató rúgás. Itt a baba, aki az enyém, és aki most nagyon is él.
-Jól van kicsim, ne haragudj csak egy kicsit ideges vagyok..-mosolyogtam a hasamra kényszeredetten. Újra rúgott egyet, így újra megsimogattam.-Nyugi, nem lesz baj, te jó helyen vagy ott bent. Lehet, hogy jobb is lenne ha nem jönnél ki ebbe az elcseszett világba...-mondtam már inkább csak magamnak. Valami megváltozott, éreztem, csak azt nem tudtam mi, és hogy miért. Pár napja még mindenki nagyon boldog volt, és erre tessék minden romokba dőlhet. Nem akartam ezen rágódni, se ezzel foglalkozni, inkább kimentem a konyhába és csináltam valami kaját. El kellett terelnem a gondolataimat, így csináltam kaját, beszéltem a barátnőmmel, elsírtam a bánatom, de ő is csak azt mondta, hogy nyugodjak meg és ne gondoljak erre. Lehet, hogy tényleg csak engem akart kímélni. De ahogy leraktam a telefont semmivel sem volt jobb. Nem sikerült elnyomnom a szar érzésemet. Egy emberre vágytam most, de ő nem volt sehol. Nem volt ki okosan elmondja, hogy hülye vagyok vagy megnyugtasson. Pár óra talpon állás után leültem egy kicsit, nagyon el fáradtam és a pici is szakadatlanul mozgolódott. Nem tudom érezte e a bennem végbe menő érzéseket, de határozottan idegesebb volt és mozgékonyabb, mint szokott lenni. Majd halottam, hogy nyílik az ajtó és nagy hangzavar van az előszobába. Annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam felkelni a székből, csak hallgattam.
-Megjöttünk, hol vagy?-hallottam Tom hangját, majd lépteit is.
-Konyha..-kiabáltam vissza, még mindig ott ültem és nagyon olyan voltam, mint akit oda tettek. Két pillanat se telt bele és egyszerre özönlöttek be, majd ültek le egy-egy székbe. Tom megállt a pultnál és beleszagolt a kajába. Georg és Gustav egyszerre akart leülni az egyik székre, de Georg gyorsabb volt így Gustav az ölébe landolt. Jó nagyot nevettünk rajta, végre a mai nap folyamán tudtam másra is koncentrálni. Sejtelmük se volt mennyire örültem most annak, hogy itthon vannak. Legalább nem kell gondolkodnom.-merengtem magamban, eléggé láthatóan kiült arcomra miket gondolhatok, mert Tom árgus szemekkel vizslatott.-Van kaja, ha éhesek vagytok egyetek..-mondtam nekik eléggé fásultan, ami egyedül Tomnak tűnt fel. A két másik srác rávetette magát a kajára.
-Én nem vagyok éhes...-válaszolta Bill a hátam mögül, majd bevonult a szobába. Iszonyat rosszul esett, ahogy viselkedett, de nem mutattam ki, csak néztem a három jómadarat, ahogy veszekszenek.
-Éhen halok, fiúk ti?-nézett rám Tom miközben a többiekhez beszélt. Várakozóan figyelt, de nem mondtam semmit. Felálltam és inkább otthagytam őket. Leültem a kanapéra és kezembe vettem egy magazint, még véletlenül se akartam Bill után menni, és az se igazán vonzott, hogy egyáltalán egy szobába legyek vele. Már az is eszembe jutott kijövök aludni a nappaliba. Hisz határozottan a tudtomra adta nem hajlandó velem kommunikálni. Hát legyen. Végül mind a hárman megjelentek egy-egy tele rakott tálcával a kezükben és lehuppantak. Gustav leült mellém, és belenézett a magazinba, amit lapozgattam. De hogy mi volt benne nem tudtam volna elmondani.
-Te nem eszel?-kérdezte Georg teli szájjal.
-Nem, nem vagyok éhes...-ráztam a fejem és ledobtam a magazint. A tv-t kezdtem el bámulni, csak hogy ne kelljen semmit se mondanom, de igazán üveges volt a tekintetem.
-Mit nézel?- kérdezte most Tom, de tudtam nem az érdekli, csak beszéltetni akar.
-Valami nagyon bugyuta filmet, nem tudom a címét.-válaszoltam megvont vállakkal. Folyton a délután lezajlott párbeszédünkön agyaltam.
-Baj van?-kérdezte, miután a két G eltűntek. Azt se tudtam mikor is szállingóztak el, és mikor lett vége annak a filmnek, amit néztem.
-Nincs, csak elfáradtam...-hazudtam a szemébe.
-Rendben...-értette meg rögtön, hogy nem akarok beszélni. Pedig tudtam tudja nem az a bajom.  -Ha kell valami a szobámban leszek...-mondta még mielőtt befordult volna a szobájába vezető folyosóra. Csak bólintottam, hogy rendben. Egyáltalán nem volt kedvem bemenni a szobába, ezért jól elhelyezkedtem a fotelbe és néztem a tv-t. Mindenki aludt már, én meg egyedül üldögéltem a nappaliban és céltalanul kapcsolgattam. Úgy is tudtam, hogy nem menne most az alvás, most végkép nem, így letettem a fejem a párnára és bámultam magam elé. Bill egyszer sem jött ki mióta elvonult,  és ez nagyon szarul esett. Mi lehet a baja? Nem tettem semmi olyat, ami miatt ezt kellene csinálnia. Folyton ezen járt az agyam, állandóan ezt szajkóztam és már magamat se bírtam elviselni. Valószínű elaludtam, mert mikor kinyitottam a szeme még mindig sötét volt, csak a tv pislákolt. Nagyon kellett pisilnem, így csöndben kimentem, majd a konyhába vízért. Álltam a pult előtt és pislogva próbálta ébren tartani magam. Hirtelen valaki átölelt hátulról és összerezzentem.
-Ne haragudj rám, kérlek.-súgta Bill a fülembe, azt hittem kiesik a kezemből a pohár. Gyorsan a kezem után nyúlt, kivette és maga felé fordított.
-Nem értelek..-válaszoltam a sötétben. De iszonyatosan hiányzott az illata, a teste.
-Féltelek, sajnálom, hülye voltam. Egész este ezen járt az agyam.-ölelt magához szorosan, én pedig engedtem neki.
-Elhiszem, hogy féltesz. Nem is ezzel van a gond, hanem hogy most hirtelen titkaid vannak, eddig mindig elmondtál mindent, most meg egyik pillanatról a másikra megváltozol. Haza jöttél, de szinte nem is láttalak. Kicsit rosszul esett, hogy ilyen voltál....Csak mond el ha valamit nem akarsz, ha kicsit levegőt akarsz venni, megértem.-néztem rá végül, szemei pedig csillogtak.
-Tényleg nem akartam ilyen lenni, nem tudom, hogy mi van velem. Szeretlek..és nem akarok levegőt, csak titeket.-puszilta meg a homlokom, miközben hajamba túrt.
-Én is szeretlek..-hallattam egy nagyon halk hangot.
-Hiányoztál mellőlem...-mosolygott rám, majd kézen fogott és befelé kezdett el húzni.
-Igen? Akkor miért csak most jöttél, hajnalban?-kérdeztem tettet sértettséggel.
-Mert eddig bírtam. Amúgy meg egyszer már voltam kint, hogy meg nézzelek mit csinálsz. De aludtál, és nem akartalak felébreszteni...-válaszolta hátra pillantva rám.
-Pedig jobban tetted volna, nem kényelmes az a kanapé...-húztam el a számat, mert igaz volt. Habár nekem most még vízszintesen se kényelmes, a baba állandóan más helyre kúszik, és ettől kikészülök.
-Tudod, hogy hülye vagyok, és néha makacsa....ennek ellenére még mindig én vagyok az.-mondta miközben elhelyezkedtem mellette az ágyon. Tudta, hogy kényelmes most nekem. Befeküdtem a lába közé, és felpolcolta a hátamat a nagy párnájával.
-Igen tudom....felejtsük el, jó?-kértem és felé fordultam.
-Rendben...-csókolt meg és a hajamat kezdte babrálni. Most nem tudtam elaludni, próbáltam, de nem ment hosszú órák múltán se. Hallgattam a szuszogását és néztem ahogy veszi a levegőt. Az életemnél is jobban szerettem ezt a fiút, ennek ellenére éreztem, hogy megváltozott valami. De fogalmam sem volt mi az a valami.